Idézetek a nyelvekről
(304)
Beszédünkben éppen az a jó, hogy pontos képet, látleletet ad a beszélő lelkületéről. Az a sok förtelem, amit egyes magánemberek egymásra vagy épp "közéleti kitűnőségek" a parlament nyilvánossága elé okádnak, véletlenül sem a nyelvet minősíti, hanem a használóit.
A nyelvet (...) nem kell óvnunk a változástól, mert az minden nyelvben természetes jelenség. Egyébként hiába is szállna szembe vele valaki vagy valamilyen hatóság, mert a nyelvet beszélők közössége dönt minden új jelenségről. Ha elfogadja, akkor azt sajnálhatjuk éppen, de mást nem tehetünk, mint hogy ebbe beletörődünk. Aki a nyelvi fejlődéssel akar szembeszállni, az egy szellemes megállapítás szerint Xerxészhez lesz hasonlóvá, aki megkorbácsoltatta a tengert, amikor egy vihar a hajóhadát összezúzta.
A változások lassan, de biztosan működnek minden nyelvben. A változás éppoly biztos jele egy nyelv életének, mint egy élőlény esetében az anyagcsere meg a növekedés. A klasszikus latint azért nevezzük holt nyelvnek, mert kétezer éve nem változik. Pompásan bebalzsamozott halott, de halott. A századok során ennek a kivételes vonásának megvolt a pozitív szerepe a tudomány világában, főleg a nevezéktanban: az anatómiai atlasz vagy az állat- és növényvilág rendszertana épp ezt a biztos állandóságot követelte meg. Az élő nyelvek azonban változnak, térben is, és időben is.
Minden embernek, így a magyarnak is szíve joga, hogy az anyanyelvét szeresse a legjobban, sőt természetes is, hogy így tesz, hiszen az az egyetlen nyelv, amelyet igazán ismer. Azon a nyelven keresztül ismerte meg a világot és önmagát, és azt a tényt, hogy ő magyar, annak révén élte át nemzete történetét és irodalmát. Ehhez már csak arra a józan belátásra kell eljutnia a magyar embernek, hogy minden más ember is pontosan így van a maga anyanyelvével. (...) Csak intelligencia kérdése, hogy ezt az egyszerű tényt belássuk és elfogadjuk. Hogy ne sóvárogjunk folyton mások elismerésére a mi nyelvünk nagyszerűsége tárgyában, ne verjük a mellünket, ne szóljuk le mások nyelvét. A magunkét pedig ne hivalkodással becsüljük meg, hanem azzal, hogy igyekszünk minél alaposabban megismerni, és minél többet olvasni nyelvünk klasszikus és élő íróit.
Az egységes közoktatás és a minden házban azonos nyelvváltozatban hangoskodó televízió előbb-utóbb óhatatlanul legyalulja a tájnyelvek különbségeit. Bizonyára sokan azt mondják erre, hogy sajnos. Az egyöntetűségnek megvan a haszna, de a kiszorított, eltüntetett változatokért sokaknak okkal és joggal fáj a szívük.
Sok mindent hagy örökül egyik nemzedék a másikra - de mind között a legfontosabb a nyelv. Ez a hagyomány hordozza az évezredekben összegyűjtött tudásunkat, közvetíti az időben, s így folytonosságot biztosít az értelmes emberi életnek.
Nem csupán beteljesít és gyönyörködtet a nyelv, hanem szabaddá is tesz. S ez a legnagyobb dolog. Miközben a tárgyához közelít, fölé is emel.
Viszünk magunkkal magunkban eleget: szeretetet és gyűlöletet, emlékeket, élőket és halottakat, barátokat, ellenséget, régi és új életet, feleségeket, asztmát, allergiát - csak remélni tudjuk, hogy infarktust, rákot nem -, közös történeteket ezer szereplővel, megnézett filmeket és elolvasott könyveket, meg persze a magyar nyelvet, ezen gondolkodunk, beszélünk, sértődünk és nevetünk.
A nyelv (...) belső változásait általában nem lehet megváltoztatni. A nyelv (és vele együtt a nyelvszokás) nagyobb úr, mint a nyelvész.
A szójátékban és a humorban lelt öröm hasonlatos a testi örömhöz, mondjuk a bukfenchez. Hogy hopp, ezt meg tudom csinálni.
A szaktudományos megközelítésre általában az jellemző, hogy sokkal kevésbé magabiztos, mint az iskolai tankönyvek (például én nem tudok egész határozottat mondani arról, hogy mikor érdemes összetett igés kifejezést tekinteni a mondat "állítmányának"), cserébe viszont nem állít olyanokat, amiken már egy alsós tanuló is észreveszi, hogy nem stimmelnek.