Oktatással kapcsolatos idézetek
(657)
A tudományt nem újonnan teremti meg minden új nemzedék, a tudomány olyan, mint a folyton égő fáklya, amely nemzedékről nemzedékre száll. Világos, mi a kötelességünk azokkal szemben, akik átveszik tőlünk, s továbbviszik ezt a fáklyát: segítenünk kell őket, de ne diktáljunk nekik, mert a dogmatizmus ártalmas, gátolja a tudomány fejlődését és még inkább a tudósok nevelését.
Nyikolaj Nyikolajevics Szemjonov
Mindenkinek megtiltanám a második egyetemi diplomaszerzést. Amikor azt mondja valaki dicsekedve, két-három diplomám van, nem tudom hány doktorátusom, akkor általában kiderül, ott valami nincs rendjén. Valaki valamit bizonyítani akar, valaminek a hiányát leplezi.
A névtelen tanárokról, a tudomány ismeretlen közkatonáiról (...) egyetlen tudománytörténész sem állít emlékművet, pedig az ő hitük, emberségük, áldozatvállalásuk nélkül a tudomány sem haladna így előre.
Valódi tudással rendelkezni sokkal több bánattal jár, mint boldogsággal, több fájdalommal, mint örömmel, de az ember csak gazdagabbá válik és gyarapodik az által, ha tanul.
Az élet alkalmazkodás. Már az iskolában elkezdődik, csöndben ülve kell figyelnünk, mind ugyanazt tanuljuk, később mi is ugyanúgy iskolába járatjuk a gyerekeinket, hogy ők is azt tanulják, amit mi tanultunk: nyelvet, tiszteletet, számtant, a fontos események évszámát, amelyek szigorú ok-okozati rendben sorakoznak történelemkönyvekben. Csak hogy kirekeszthessünk mindent, ami logikátlan, véletlenszerű, érthetetlen.
A keresőmotorok nagyszerű eszközök a válaszok megtalálásához, de egy bölcs mentor el tud vezetni a megfelelő kérdéshez.
Ha partnerként tudjuk kezelni a közönséget, akár gyermekekről, akár felnőttekről van szó, az már félsiker. Ha nem tanítani akarjuk őket, hogy ezt így és így kell csinálni, hanem arra helyezzük a hangsúlyt, hogy együtt fedezzünk fel bizonyos dolgokat, akkor máris be tudjuk mutatni a kutatómunka alapelveit: hogyan figyelünk meg jelenségeket, hogyan vonunk le következtetéseket.
Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen - amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik. Kérdezem: ilyenkor tényleg a gyereknek volna szüksége "kezelésre", rendszabályozásra, változásra?
Csak a jó minőségű tanár lehet mesterré, csak az a tanár, aki maga is élvezi, amit csinál, akinek a számára a tanítás, az együttlét a gyerekekkel, a világra való rácsodálkozás élmény és öröm. Aki nem a biztos, egyetlen válaszokat tudja, hanem akit a bizonytalan sokféleség csábít állandó továbbkutatásra.
A gyerekek individuálisak, és erre abszolút nincs felkészülve a mai pedagógia. Holott csakis erre kellene hogy felkészülve legyen! Minden gyerek más, mindegyik mást tud, másban jó - és ezt el kéne ismerni.