Önismerettel kapcsolatos idézetek
(3398)
Az első kihívás önmagad legyőzése: ha ezen túl vagy, akkor képes leszel mások felett is győzelmet aratni. Totális győzelem lesz ez: a szív és a lélek diadala.
Az emberiség egész történetén sajátságos szakadás vonul végig. Az ember gondolkodó lény, aki szeret minden cselekvéséről számot adni magának és szereti cselekvését a dolgok rendjéből logikusan levont képzeteihez alkalmazni; szereti tudni, mit tesz, miért és mivégre teszi. Társadalmi cselekvésében is ez a törekvés vezeti. Csak utólag vesszük észre, késő nemzedékek, hogy amit az emberek saját cselekvésükről gondoltak, amivel azt megokolták: képzeteik és elméleteik a legritkábban fedik és a leghelytelenebbül magyarázzák a valóságot: amit tényleg tettek és amiért tényleg tették.
A legtöbb ember tévesen azonosítja magát az érzéseivel, gondolataival és preferenciáival. Ha dühöt éreznek, azt gondolják: "Dühös vagyok. Ez a dühöm." Emiatt aztán egész életüket azzal töltik, hogy igyekeznek elkerülni bizonyos érzéseket, és megélni másokat. Sosem értik meg, hogy nem azonosak az érzéseikkel, és hogy bizonyos érzések szakadatlan hajszolásával csak azt érik el, hogy ott ragadnak a nyomorúságban.
Gondolataidból lesznek a tetteid is. Amikor reggel kikászálódsz az ágyból, először a fejedben születik meg a felkelés gondolata. Nem cselekedhetsz anélkül, hogy tettedet ne előzné meg egy gondolat. Ez azt jelenti, hogy a gondolataid milyensége határozza meg, hogy szavaid és tetteid pozitívak vagy negatívak lesznek.
A legtöbb ember nem mer szembenézni a problémáival, mert fél önmagától. Félnek, hogy a valódi énjüket meglátják, ami gyengébb, elesettebb és bizonytalanabb lehet, mint a kép, amit festettek magukról saját maguknak.
Fontos az őszinteség. Hogy ki merd mutatni, mi van itt belül. De előbb magadnak kell megmutatnod saját magadat. Bele kell nézni abba a tükörbe, amit az élet állandóan az arcod elé tart.
A megfogalmazásunk visszahat ránk, a gondolkodásunkra, az önmagunkhoz való viszonyunkra. Az éppen alkalmazott kommunikációval mindig megajánlunk egy viszonyt a másik embernek, de egyben magunknak is. Leképezi, hogyan állunk önmagunkkal, barátnak vagy ellenségnek tekintjük-e magunkat.
Ritkán bírunk eleget tenni magunknak; annál vigasztalóbb, ha másoknak eleget tehetünk.
Magányában, félelmében és kétségbeesésében az ember csak ideig-óráig nyerhet vigaszt egy másik embernél. És ettől a félelemtől való megszabadulásában végül csak önmagára számíthat. Ehhez pedig önmagában és a saját erejében kell hinnie.
Világunk dolgában csak azok az okos, tevékeny emberek vihetik sokra, akik ismerik erejüket, s mértékkel-rátermetten használni is tudják.
Az emberismeretet megadja a sors, az önismerethez nem árt némi segítség.
Társadalmunkban úgy éljük végig az életünket, hogy egyfolytában önmagunkat védjük; nem akarunk másoknak túl nagy támadási felületet adni, ezért páncélt öltünk magunkra. Néha olyan sikeresen megtanuljuk, hogyan leplezzük el mások elől valódi érzéseinket, hogy még magunk előtt is rejtve maradnak.