Önismerettel kapcsolatos idézetek
(3760)
Ha külön-külön felismered változatlan alaprétegedet: időtlen-határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli, véges ruháját: sok-tagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton-változó egyéniséged vezessen.
Soha nem saját elhatározásunkból panaszkodunk olyan sokat, nem szándékosan vagyunk gorombák vagy féltékenyek. Általában nem is vagyunk tudatában, hogy így viselkedünk. Néha sikerül felülemelkednünk ezen, és észrevesszük, mit is gondolunk, hogyan cselekszünk, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy általában nem látjuk magunkat tisztán.
Amikor az a személy, akinek mutatod magad, nem ugyanaz, mint aki valójában vagy, egyszer csak felbukkan a szorongás, hogy tönkre vágja a bulit.
Akár beismerjük, akár nem, olyanok vagyunk, mint a szivacs: magunkba szívjuk, amit magunk körül látunk.
Belekapaszkodunk a bináris ítéletek adta kényelmes biztonságba, hogy megmutassuk a külvilágnak, milyen emberek vagyunk: pirosak vagy kékek, baloldaliak vagy jobboldaliak, hívők vagy istentagadók. Saját magunkat csapjuk be, amikor két lehetőség közül választva határozzuk meg önmagunkat, pedig a valóságban sokkal több árnyalatból áll össze a teljes színskála.
Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökéről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról. Mennyit mondogatják itt is, ott is, hogy a gyereket együttérzésre, megértésre, összefogásra, egyenlőségre, meg mit tudom, mire kell nevelni. Most ez a divat. De senkinek nem jutott még eszébe, hogy először nekünk kell megtanulnunk valamit magunkról és a saját érzéseinkről. A saját félelmünkről, magányunkról és dühünkről. Itt állunk kiszolgáltatva, tudatlanul, tele rossz lelkiismerettel és összetört ambíciókkal. Tudatosítani egy gyerekben, hogy lelke van, szinte illetlenség. Úgy néznének az emberre, mint egy cukrosbácsira. Hogy fog az ember valaha is megérteni másokat, ha magáról sem tud semmit?
Célszerű lenne először mindenkinek önmagát rendbe tenni, mielőtt irreális elvárásai lennének az élettől.
Egy másik ember mindig többet lát belőlünk, mint mi saját magunkból (...). Amiket magunknak sokszor nehezünkre esik beismerni, amit rejtegetünk magunk elől, az a hozzánk közel állóknak valamikor jóval egyértelműbb és nyilvánvalóbb tény.