Lélekkel kapcsolatos önismereti idézetek
(35)
A harcban nincsenek győztesek, csak túlélők vannak. A benned dúló harcot ki fogja túlélni?
Meghallotta a hangot, a saját szívéből szóló hangot (...). Így engedelmeskedni, nem külső parancsra, hanem saját lelkének hangjára hallgatni, ily módon készen lenni, ez a jó, ez a szükséges dolog, semmi más nem szükséges.
Egy évtizeddel öregebbnek érzem magam a koromnál. Túl sokat tudok: láttam, ahogy az emberek kimutatták a foguk fehérjét, mikor kétségbeesettek és önzők, és ettől óvatossá váltam. Tettetni tanulok, mosolyogni és bólogatni, hogy kimutassam nem létező együttérzésemet. Igyekszem olyannak tűnni, mint mások, bár legbelül valami eltörött.
Ha választanom kellene a testi és a szóbeli bántalmazás közül, inkább egy verésnek tenném ki magam. Annak megmarad a nyoma, így az emberek legalább sajnálnak érte. A szavaktól az ember csak megbolondul. A sebek láthatatlanok. Senki nem törődik vele. A valódi sebek százszorta gyorsabban gyógyulnak, mint a sértések.
A lelkem tétovázó lélek, olyanformán, mint ahogy más emberek bicegő járásúak. Az Istennek, azt hiszem, szüksége van béna emberekre.
Inget váltok - s közben
agyamon átlobban,
hogy életet én még
soha nem váltottam,
s bennem ez a kérdés
mind izzóbbá válik:
hogyan viselhetném
tisztán mindhalálig?!
Honnan tudom én, mi lesz belőlem? - Szélsőségek, nagy álmok, nagy érzések kohója a lelkem. - De átmenet, középút nincsen benne, döggé formál majd a sorsom, szerencsét vagy szerencsétlenséget hozok-e azoknak, akiket szeretek, s a lelkem vörös szilajon fölcsapó szent lángja megéget - nem tudom. Hogy tart az élet valamiért - vakon hiszem...
Van egy belső tájkép, a lélek földrajza; egész életünkben ennek körvonalait kutatjuk. A szerencsések, akik rátalálnak, megnyugszanak, körülfolyják, mint a víz a követ, és úgy érzik: hazatértek.
A meditáció egy ugrás: először a fejtől a szívig, majd a szívtől a létig. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolsz magadban, ahol a számítgatásokat hátra kell hagynod, ahol minden logika értelmét veszti.
A lélek egy út, egy utazás, amelyet nekünk magunknak kell megtennünk, a kegyelem által vezérelve. Ha lelkünkből cselekszünk, akkor majd tenni fogunk ahelyett, hogy pusztán csak reagálnánk. Ha középpontunkból mozdulunk, akkor nem félelemből vagy bűntudatból cselekszünk.
Az égi hatalmak addig terelgetnek, míg végül megtalálod önmagad: azt az embert, akinek ebben az életben lenned kell. Hogy kinek kell lenned, azt csak te tudhatod, és meg is fogod tudni, mikor eljön az ideje. (...) Sokkos időszakokban az ember nem gondolkodik, mert nincs is egészen magánál. És ez jó. Mert ilyenkor visszahúzódik az ego, utat enged a lélek a belső hatalom színre lépésének. (...) El kell veszíteni az emberi tudatot, a racionális elmével való kapcsolatot, hogy ez a mélyebb tudat előtörhessen...
Azzal, hogy olyat teszel, ami abszurdnak tűnik, mélyen megérintesz valamit a lelkedben, a legősibb részedben, abban, amelyik a legközelebb áll az eredethez.
Ó, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja! Micsoda minden testi méreg a lelki méreghez, amely engem bénít?