Idézetek a társadalomról és az önismeretről
(21)
Társadalmunkban úgy éljük végig az életünket, hogy egyfolytában önmagunkat védjük; nem akarunk másoknak túl nagy támadási felületet adni, ezért páncélt öltünk magunkra. Néha olyan sikeresen megtanuljuk, hogyan leplezzük el mások elől valódi érzéseinket, hogy még magunk előtt is rejtve maradnak.
Van bennem egy messianisztikus küldetéstudat: rendet tenni tízmillió ember fejében. Minden nap rájövök, hogy ez lehetetlen. Egy ember életében tegyek rendet: a magaméban. Bár lehet, hogy az is lehetetlen.
El tudjátok képzelni, milyen érzés, amikor az ember rádöbben a különbözőségére egy uniform világban?
Szinte hihetetlen, hogy egyeseknek sikerül hűnek maradni megérzéseikhez, annak ellenére, hogy a társadalom által megszabott utak és lehetőségek ezt cseppet sem könnyítik meg. Kevesen vannak azok, akik elszánják magukat egy látszólag irracionális, mégis fontos lépésre, hogy megtalálják önmagukat, még ha át is kell értékelniük mindent, amit korábban gondoltak.
Megtanultam hallgatni és elfordulni. Befordulni. Nézni, és nem látni. Mint mindenki más. A közös tett megnyugtatóan felkavaró.
Egy totalitárius rezsim polgárai akkor tudnak meg a legtöbbet magukról, ha azokhoz fordulnak, akiknek munkája az országuk elleni kémkedés.
Tényleg kell egy nagy ház, egy gyors autó (...)? Tényleg szükségem van ezekre a dolgokra? Vagy csak belém nevelték, hogy akarjam őket? Ezek a dolgok tényleg jobbak, mint azok, amelyekkel már rendelkezem? Vagy csak belém nevelték, hogy mindig elégedetlen legyek azzal, amim van? Talán valami varázslat hatása alá kerültem, ami azt sugallja, hogy soha semmi nem elég jó?
Minden csak erről szól: jobb, nagyobb, szebb, hatalmasabb, gazdagabb, híresebb. Annyira lefoglalnak minket a külsőségek az életben, hogy elfelejtjük, minden erő belülről jön. Meg kell tanulnunk, hogy befelé kell tekintenünk, és amit belül találunk, annak örülhetünk igazán. Hol van odakint a boldogság?
Megjátsszuk a bátrat, az őszintét, a kitartót, és megjátsszuk az okosat, sőt a gazdagot is. Megjátsszuk a Férfit, a Nőt, a hűséges Hitvest, az odaadó Szeretőt, a gondos Családfőt, és a szerető Családanyát. Eljátsszuk a jónak hitt szerepet. Kijátsszuk a világot kedvünk szerint.
Mert hiszünk a hivatalos ideáloknak, a ránk kényszerített elvárásoknak, és elhisszük, hogy rosszak vagyunk. Inkább hazudunk tökéletest, minthogy szembe merjünk nézni hibáinkkal és vállaljuk önmagunk. Félünk az elutasítástól, félünk a kudarctól, félünk önmagunktól, gyávák vagyunk. Ezért inkább eljátsszuk azt a szerepet, amiről úgy gondoljuk, a környezetünk elvárja tőlünk, belebújunk sikerjelmezekbe, amihez automatikusan jár a tisztelet-szeretet-csodálat mindentől megvédő sikerpáncélja is. Aztán csodálkozunk, ha kiborulunk, állandóan feszültek és idegesek vagyunk, szorongunk és félünk, inni kezdünk vagy gyógyszereket szedünk (...), vagy nem tudunk gyereket szülni. Marhára nem érezzük jól magunk a saját bőrünkben. És jöhet a reiki, a Titok, az agyhullámok, a savtalanítás vagy a legújabb lélekguru, pedig csak le kellene ülnünk egy fotelba és elgondolkozni.
Sohasem szabad az első gondolatra hallgatni! Soha. Mert az a beteg társadalom által belénk nevelt reflex.
Nem tudom, mi van velünk, maiakkal. Eszünkbe se jut, hogy lassítsunk, és ott keressük örömeinket, ahol meg is találjuk: emberi mivoltunkban. Lélekszakadva rohanunk el önmagunk mellett, már kölyökkorunkban, hiszen készen kapjuk fantáziánk pótszerét, a színes képek áradatát, holott nem volnánk rászorulva, mert ez a sok silány villódzás a képzeletünk bokájáig sem ér. Hazug, hamis igényeket táplálnak belénk, s ha nem vagyunk elég jó viszonyban önmagunkkal, el is hisszük, hogy önszántunkból és igazából vágyunk a temérdek haszontalanságra. Egyszer csak összeroppanunk e sok fölös teher alatt.
Gyakori, hogy az emberek azzal próbálják védelmezni az előítéleteiket, hogy ösztönöknek nevezik őket.