Optimizmussal kapcsolatos idézetek
(368)
Az élők pokla nem olyasmi, ami majdan lesz; ha van ilyen, akkor az az, ami már itt van, a pokol, amelyben mindennap lakunk, amelyet együtt alakítottunk ki. Két módja van, hogy ne szenvedjünk tőle; az egyik sokaknak könnyen sikerül: elfogadni a poklot és részévé válni olyannyira, hogy már nem is látják. A másik kockázatos, és állandó figyelmet és tanulást igényel: megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az a pokol közepette, aki és ami nem pokol, s azt tartóssá tenni, annak teret adni.
Optimizmusra is van okunk, ha arra gondolunk, hogy ismert történelmünk során az ember micsoda szörnyűségeken ment át - bizonyára szörnyűbbeken, mint amit ma a föld legszerencsétlenebb pontjairól jelentenek tévériportereink - és mégis, a legnagyobb szenvedéseken keresztül is valamiféle új, fejlettebb és talán igazságosabb rend felé haladtunk. Ezért vagyok optimista minden kételyem ellenére.
Az igazi optimisták nincsenek meggyőződve róla, hogy minden jól fog menni, arról viszont igen, hogy nem fog minden félresikerülni.
Kell az árnyék és kell a fény,
Hogy meglásd, miért érkeztél,
És hogyha úgy érzed, túl hosszú a tél,
A nyár majd pótol mindenért.
Szükségem van a fejbekólintásokra is, mert különben minden olyan természetes lenne és megszokott. Nem élvezném a napsütést, ha előtte nem lenne hónapokig szakadó hó és sötétség. Mindennek két oldala van, és mindenben ott rejlik valami lehetőség. Persze, csak ha észre akarom venni.
A szabadság és a boldogság megélése, azt hiszem, adottság kérdése, erre való hajlamunk valahol a bordák mögött lakozik, nem mindenki részesül belőle. Szélsőséges példával élve, jelen tud lenni a boldogtalanság a legnagyobb társadalmi biztonság, anyagi jólét és családi harmónia közepette is, míg van, aki sanyarú körülmények között is képes magát szabadnak érezni.
Ha elég ostoba vagy ahhoz, hogy jót várj a világtól, a világ talán felülmúlja a várakozásaidat.
Miért nem kell senkinek az igazság?
Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott."Addig örüljön"
mondom neki, "amíg zöld. Amit ott lát
a ládában - lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volna -
ma még csak egy szeplő van rajta - holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús.
Dobhatja ki. (...)
Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is." Én nem tudom, mért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
Ha valamiben én nem vagyok képes hinni, akkor az a pozitív gondolkodásnak nevezett csomag. Rendkívül egysíkúnak és redukáltnak találom. Épp egy veszteséget élsz meg, épp gyászolnod kéne, elhagytak, csalódtál, megbetegedtél, akármi, de mivel a környezet nem viseli el a frusztrációt, mert benne is szorongást ébreszt, ezért rád szól, hogy tessék már pozitívan gondolkodni. Az ember nem robot. Nincs neki ilyen gombja, és ha van, azt elfojtásnak nevezik. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem élem meg a fájdalmam, elrejtem, és mosolyt erőltetek magamra, hogy kellemesnek találjanak, sőt akár elhitetem magammal, hogy jól van az, ami nincsen jól. Ilyen értelemben a pozitív gondolkodás káros, mert nem az egyén érzéseinek ad teret, hanem a társadalmi elvárásnak.
Nézd csak azokat a viharfelhőket! Ma sáros lesz miattuk az út, ám éltető eső nélkül nem nőne meg a termés. Nem gondolod, hogy a világon mindennek lehet haszna?
Sok kegyetlen dolog van ebben a világban. De szinte ugyanannyi gyönyörűség is van benne.
Amikor egy olyan filmet nézek, amelyiknek szomorú a vége, akkor még egyszer meg kell néznem. Tudod, miért? (...) Úgy érzem, hogy most hepiend lesz egészen véletlenül.