Öregedéssel kapcsolatos idézetek
(898)
Félig én már át vagyok.
Úgy nézz rám, ha elmegyek,
Látsz-e újra engemet,
Azt te már nem tudhatod.
Fut az idő és elsodor vad árja
Minden gyönyört és minden bánatot;
Mindazt a sír örök sötétje várja:
Mit a lét múló fénye áthatott,
A gyermek férfivá sietve érik,
Gyorsan redőkbe süllyed mosolya...
Jövőm` a szem hiába látja végig:
Húsz éves többé nem leszek soha!
Öregszem már... Öregszem...
Nadrágom szárát föl kell, hogy szegessem.
Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.
Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.
Éjszaka az idő magára hagyva
tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet.
Az ábécérendet összezavarja
a polcon, minden vízszintes felületet
porral lep - penésszel a kenyeret.
A rózsát barna kóróvá aszalja.
Már nincs erőm, hogy ellene tegyek.
Hagyom, vigyen, ahova ő akarja.
Amint az év bankjegyét januárban
fölváltottam, a kisebb címletek
kifolynak a kezemből: újra nyár van,
megint egyszer hóvége, újra kedd.
Úgy nő tovább az élet szakadatlan,
mint kötött sál, melyet a köszvényes kezek
reflexmozgása nyújt, bár a mész megülte agyban
többé se terv, se szándék, csak a szokás uralma.
Gyerekkorban az idő pont úgy van jól, ahogy van. Megegyezik veled. Egyenlő veled. Nem siet, nem igyekszik sehová. Nem sürget, de nem is fékez. Azonban később történik vele valami. Mintha hirtelen meghibbanna. Vagy így: hasonlítani kezd arra az idétlen hámra, amely vagy iszonyatosan szorítja a nyakad és a mellkasod, vagy épp ellenkezőleg - lifeg rajtad.
Éjszaka az emberek furán viselkednek. Az ifjak isznak, hogy idősebbeknek látszódjanak. A felnőtt férfiak épp ellenkezőleg, azért isszák le magukat, hogy ledobjanak az életükből jó tíz évet. Sem az előzőek, sem az utóbbiak nem érik el maradéktalanul a céljukat. A nőkről nem is érdemes szót ejteni. A viselkedésüket valamiféle rejtélyes hasonmás diktálja, aki alkohol hatása alatt kilöki a hajókapitányt a fedélzeti fülkéből, ahová bezárkózik és összevissza tekergeti a kormánykereket, amíg a jármű teljes sebességgel neki nem szalad a szikláknak és ripityára nem törik. Egészében véve az a véleményem, hogy az emberek teljes diszharmóniában vannak az idővel.
Fiatalkorodban mintha egy gyors liften mennél felfele. Egyre magasabbra, egyre gyorsabban. Öregkorodban pedig elkezdesz gondolni mindezekre az emeletekre, amelyek mellett elhaladtál, és mind olyan szükségtelennek látszott akkor, olyannak, amihez semmi közöd. És egyszer csak kiderül, hogy éppen ott volt az az igazi valami.
Először minden olyan szép lassú, kimért. Pontosan olyan, hogy legyen időd mindent átérezni, megérteni, meglátni. De aztán, amikor már olyan tisztán és olyan messzire látsz, az évek sietni kezdenek, mint egy gyerek írása: a lap aljára próbál beszorítani mindent, a szavak egyre kisebbekké válnak, a sorok felfele másznak, csak hogy elférjen minden.
A titkárnők három piros csókmintás selyem alsónadrággal ajándékoztak meg, egy kísérőlevéllel együtt, amelyben felajánlották, hogy lehúzzák rólam. Arra gondoltam, hogy az öregség örömeihez azok a kihívó gesztusok is hozzátartoznak, amelyeket az ember fiatal hölgyismerősei engednek meg maguknak, mert azt hiszik, hogy már le vagyunk selejtezve.
A percek jönnek, nem köszönnek,
Nem búcsúznak, tovább úsznak,
Nesztelenül ellebegve
Végtelenből végtelenbe.
Az általunk befolyásolhatatlan biológiai óránk hatására levelek módjára bontakoznak ki és zárulnak be a képességeink.
Az életünk (...) olyan, mint egy háromfelvonásos színdarab. Az első felvonás a bevezetés. A gyerekkorból átlépünk a fiatal felnőtt korba, majd buzgón igyekszünk megtalálni a helyünket a világban. Második felvonás: szembesülünk a könyörtelen valósággal. Küzdünk a megélhetésért, talán párt találunk és családot alapítunk. Haladás és visszaesés, győzelem és kudarc váltja egymást. A harmadik felvonás a keserédes csúcspont. Talán elértünk valamit, talán valaki szeret minket, de mindenképpen közel a végkifejlet, amikor legördül a függöny.
Az ifjuság becsét csak akkor
Érezzük igazán, ha elveszett!
Zokogva nézem minden alkonyatkor;
Reményem eggyel ismét kevesebb.