Idézetek az otthonról
(240)
Az ember nem is tudja, mennyire kötődik egy helyhez, amíg el nem költözik onnan, és meg nem tapasztalja, mit jelent elszakadni és parafadugóként lebegni egy másik világ óceánján.
Nem a tér, amelyben vagyunk, teheti többé vagy kevésbbé kellemessé az ott tartózkodást, hanem az eleven szellem, amely ott uralkodik, a szellem, melynek bélyegét a benne lakók ráütik, adja meg azt az érzést, amely eltölt bennünket.
Valamennyien hazaszálló vándormadarak vagyunk. A lenti táj változik, a föld más, a felhők jönnek-mennek, alattunk országok, hegyek, mezők, erdők, tengerek maradnak el - végleges otthonunk nincs, sehol sincs, s ha valahol leszállunk, ott csak vendégek vagyunk, átutazók, mert tovább kell szállni.
Az, hogy otthon érezzük magunkat valahol, vagy elvágyódunk, hogy nem tudunk betelni egy hellyel, helyzettel, vagy az agyunkra megy, ugyanúgy nem elhatározás kérdése, mint a divatot, az ételeket és az embereket illető ízlésünk. Az ezzel járó összes furcsa döntésünk, szokásunk, hóbortunk, mániánk és allergiánk gyakran saját magunk számára is rejtélyes, mégis meghatározza azt, hogy kik vagyunk, hogyan tekintünk magunkra, és mások hogyan tekintenek ránk.
Az egyik házban az a jó, hogy egészen magas és új, a másikban meg az, hogy olyan kicsi és régi.
Az otthon az otthon. Az mindig az a hely marad, ahonnan jössz, ezen nem tudsz változtatni. Úgy gondolsz rá, mint valami fizikailag körülhatárolható bázisra, mint a helyre, ahol mindig minden elkezdődik. Lehet, hogy azt kellene csinálni, hogy úgy gondoljunk rá, mint egy érzelmi bázisra, ahol minden elkezdődött.
Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz?
A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el.
Találd meg az otthonodat (...). Lehet, hogy nem a múltban találod meg, de találd meg, és akkor soha többé nem leszel elveszett.
Hányat sóhajtasz lépésenként
amikor elhagyod a lakást
és hányat lépsz sóhajtásonként
amikor már vissza sem fordulsz?
Ha tudhatná a ház, ki érkezett belé,
Maga a néma kő vigan köszöntené,
A jó hir hallatára a lábához hajolna:
Úgy lépj be, drága vendég, akár az otthonodba.