Idézetek az otthonról
(307)
Lakásokban, házakban, sorházakban városszerte rendre ugyanaz a folyamat játszódik le, az emberek lassú lebomlása az otthonokban, házakban. És a házaké, az otthonoké is. (...) Az ember közben nem rögtön veszi észre. Nem látja, hogy a lámpabúrák barnulnak, nem érzékeli, hogy saját szagot alakított ki magának, nem látja, hogy a lakásba beszűrődő fény nem megvilágít, hanem nosztalgikus árnyalatot borít valami múltbelire.
A nosztalgia az idegen világban az egykori otthon hiányainak a fantáziával kiegészített képzete.
Megértem, ha valaki unalmasnak találja a "megtalálni önmagunkat" kifejezést. De hiába elcsépelt és közhelyes ez a fordulat, attól még remekül megmutatja, hogy a "kik vagyunk" kérdése összefonódik a "hol vagyunk" kérdésével.
A hajléktalanoknak, definíció szerint, nincs otthonuk. De a lakcím nem feltétlenül jelent otthont.
A lakcím a mai világban az identitás része; a társadalom ez alapján tudja megállapítani, hogy nem csak egy személy vagy, hanem az a személy, akinek mondod magad. Hányszor kérték el tőlem is a lakcímkártyámat a beiratkozáshoz, a szavazások alkalmával, vagy ha új bankszámlát nyitottam? Nyilván nem azért kellett, hogy a bank dolgozója eltaláljon hozzám, hogy meghívhassam egy teára. A mai világban az ember egyenlő a lakcímével.
Ha valaki úgy gondolkodik, hogy csak ideiglenesen maradt fedél nélkül, az azt feltételezi, hogy a jövőben újra talál magának egy helyet, amit otthonnak nevezhet. Ha viszont elfogadjuk, hogy a hajléktalanság hosszútávú állapot, az könnyen kétségbeeséshez vezethet. Ezért lehet az, hogy sokan annak ellenére sem fogadják el a hajléktalanoknak járó szolgáltatásokat, hogy egyébként jogosultak lennének rá. Ha ki akarunk keveredni a hajléktalanság állapotából, ahhoz el kell játszanunk azt, hogy nem is vagyunk azok. Az otthon illúziója lehet az első lépés annak valódi megszerzésére.
Egy ingatlanügynökség színes, fényes kiadványa nem kukkant be a házak ablakán át, vagyis senki sem láthatja a hullafáradt anyukát, a pucér, ragacsos totyogóst, sem a padlón a hajas vérmaszatba keveredő kávét.
Mindig minden változik, csak egy nem. A földünk ma is ott van, ahol Árpád rátalált. Járnak-kelnek rajta, tegyék. Szabályozzák a folyókat, városokat építenek, falvakat pusztítanak, de nem csak az ember, hanem a természet is. Határokat húznak és fákat vágnak ki. Pusztít a török vagy a jégár. Éppen amelyik. Aztán a sebek begyógyulnak, és Árpád népe még mindig ott él. Éppen másokkal, vagy magában. Bár talán éppen úgy nem élt sosem. Ilyenek vagyunk mi. Ahol a templomunk és iskolánk van, ott otthon vagyunk. Az mutatja meg az irányt.
Aki hat, nyolc vagy éppen tizenöt év után tér vissza egy családba, egy utcába, városba, légüres térbe pottyan, ahol nem is tudom, hogy van-e az újrakezdésnek vagy a folytatásnak bármiféle reális esélye.
A dolgok rendje szerint az idő múlásával egy város is alakul, arculata változik. (...) Miközben az ember ösztöneitől, emlékeitől hajtva újra és újra hazavágyik, ahogy kiszáll a kocsiból, vagy leszáll a pályaudvaron, oda az egész. Ahova annyi várakozással készültünk, nincs többé.
Amikor az ember megtalálja a helyet, ahová tartozik, hall egy kattanást, nem a fejében, hanem a szívében. Megteheti, hogy nem figyel rá, de miért tenné?
A szegény ember lakása - ezt különben is tapasztaltam - nem otthon, csak arra alkalmas, hogy a szegény ember munkája után lefeküdjék benne. Otthona csak a gazdagoknak van.