Idézetek az otthonról
(287)
A végtelenhez mérve semmi se tökéletes
Az ember nyughatatlanul mégis mindig keres
Az örökös vándorút véget soha nem ér
S ha nincsen gyökered - elvisz a szél.
Néha csak akkor lehetsz biztos benne, hol az otthonod, amikor meg kell válnod tőle.
Nekem a könyvespolc az otthon. Ott vagyok otthon, ahol a könyvespolcom is ott van.
Egy házon meglátszik, ha nem laknak benne. Olyan, mint egy test, amelynek kitépték a lelkét.
Úgyse marad a végén nekem más,
csak ezek itt, ezek a nagy hegyek.
Én itt születtem, itt halok meg,
boldog voltam, boldog leszek.
A szomszédokkal az a baj, (...) hogy olyan az egész, mint az orosz rulett: sosem tudod, mi jut neked.
Az ingatlanosok mindig négyzetméterekről, elhelyezkedésről, alaprajzról és ilyesmiről papolnak. De az az igazság, hogy a jó szomszédokkal semmi sem ér fel.
Nem ott van az otthonod, ahol ismered a fákat, hanem ott, ahol a fák ismernek téged.
Mindenki vágyik egy Argentínára: egy helyre, ahol tiszta lappal kezd, de az igazság az, hogy Argentína csupán Argentína. Bárhová megyünk, magunkkal visszük önmagunkat és a veszteségeinket. Az otthon az a hely, ahova menekülünk, vagy ahonnan menekülünk? Olyan helyet keresünk, ahol feltétel nélkül fogadnak el, amit végre otthonnak érezhetünk. Mert csak ott lehetünk azzá, akik vagyunk.
A csapvíz is olyan, mint a házi pálinka, mindenkinek csak az a jó, amihez otthon szokott.
Az emberek számára szent a saját területük, a vérük és életük árán is megvédelmezik azt. Talán nem ugyanilyen szentség egy disznó területe? Az állatok is kijelölik a saját határaikat, a tigris, az oroszlán, a kutya, egyik sem kivétel. Ha én ugrom át az óljába, és halálra mar, az bizony az én hibám.
Az otthon az, ahol messzire látok, a horizonton túl. (...) Ahol értjük egymás nyelvét, ahol nem veszítjük el a saját hangunkat, és nem válunk agresszívan kommunikáló sárdobálókká. Ahol nem járkálunk lábujjhegyen, kiüresedett kapcsolatok csendjében. Ahol nem áruljuk el egymást, és nem hagyjuk el önmagunkat. Ahol a másik ember jelenléte mindig fontos lesz, és sosem nem lesz magától értetődő, kiszámítható, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, mert megszoktuk a látványát.
Minden lakás olyan, akár a mókuskerék, toporgunk önismétlő rácsain, miközben így elénk táruló távlatai szédítően beláthatatlanok.