Idézetek az otthonról
(265)
Az embernek jólesik a tudat, hogy van hely, ahová visszatérhet még, ha nincs is szándékában.
Az otthon - amelyre úgy gondolunk, mint szükséges kellékre azokhoz a történetekhez, amiket kitalálunk és amiket elhiszünk - korántsem olyan erős, mint ahogy feltételezzük. Talán az otthon, végső soron, csak egy hely.
Azt mondják, az az otthonod, ahol a szíved lakik. De ez csak közhely, ráadásul nyelvileg is döcög. A szív nem lakik sehol. Az emberek laknak valahol.
Amíg a szegény embernek is van egy kunyhója, addig úgy érzi, hogy olyan, mint a többi. De akinek már az sincs, az nem érzi magát többé embernek.
Amikor valaki olyan várost mutat meg barátjának, amelyet maga már jól ismer, valahogy olyanformán dicsekszik, mintha azt az asszonyt mutatná meg, aki valamikor a kedvese volt.
Különös, hogy őrzik a házak az emberek múltját (...). Sokszor úgy tűnik, az ember már rég eltemette az emlékeit, aztán egy ház, ahol valaha lakott, újraéleszti őket.
Az otthont nem egy bizonyos hely jelenti, hanem az, amit egy olyan személy iránt érzünk, akit szeretünk; a békesség, amely képes eltompítani az ember lelkét mardosó lidércfényeket.
Mindenkinek kell hogy legyen egy saját barlangja tele drágakövekkel. De legalábbis egyetlenegy saját drágakővel. Egy olyan helynek, ahová nem hatol be a külső fény. Ebbe a barlangba nem kell gyakran bemenni. De emlékezni kell rá, nem elfelejteni az oda vezető utat.
Sokak szerint a menekülteknek csupán két dolgot szabad érezniük: hálát a befogadó ország iránt és megnyugvást, hogy biztonságban vannak. Akik ezt gondolják, azoknak fogalmuk sincs, hogy milyen érzelmek kavarognak valakiben, amikor mindent hátra kell hagynia. Nemcsak az erőszakot hagyják maguk mögött, amit többségünk csak a tévéből ismer, de mindazt, amiért szerették a hazájukat. Ez mintha nem jelenne meg a menekültekről és a belső menekültekről szóló közbeszédben. Főként azon van a hangsúly, hogy jelenleg hol vannak, és nem azon, hogy mi mindent vesztettek el időközben.
Ha az otthonomról álmodom, akkor mangófákról álmodom, és csendről és fűről. És békéről. Ezt pedig senki nem veheti el tőlem.
A leggyakoribb menekülttörténetek, amiket hallunk, olyan emberekről szólnak, akik még most is veszélyben forognak, és az életben maradásért küzdenek. Éppen ezért azt hisszük, hogy amikor új otthonra találnak, véget ér a történetük. Pedig épp csak elkezdődik egy másik.