Idézetek az otthonról
(275)
A honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő.
Minden lakás olyan, akár a mókuskerék, toporgunk önismétlő rácsain, miközben így elénk táruló távlatai szédítően beláthatatlanok.
A honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő.
Hazamenni annyi, mint úton lenni az otthon felé. Az otthon, mint a nyugalom és biztonság szigete azonban nem elérhető (...). Régi sérelmek, titkok, neheztelések, rigolyák és előítéletek teszik áthatolhatatlanná azt a csöndet, mely testvérek, egykori és jelenlegi házastársak, szülők és gyerekeik között sűrűsödik. (...) Olykor bátortalanul és ügyefogyottan megpróbálják elérni egymást, és ezekben a kísérletekben pőrén megmutatkozik a szándékokon és érzelmeken túli elemi összetartozás ténye, a szeretet lehetősége.
Az ókori Egyiptom elitjéhez hasonlóan a legtöbb ember a legtöbb kultúrában piramisépítésre teszi fel az életét. Csupán a piramisok neve, formája és mérete változik kultúráról kultúrára. Felvehetik például egy kertvárosi ház alakját, medencével és örökzöld pázsittal, vagy egy pompás tetőlakásét irigylésre méltó kilátással.
Az otthon egy érzelmi állapot, egy hely a képzeletünkben, ahol a biztonság, a kötődés, a valahova tartozás, a védettség érzése és személyes emlékeink lakoznak.
Az embernek jólesik a tudat, hogy van hely, ahová visszatérhet még, ha nincs is szándékában.
Az otthon - amelyre úgy gondolunk, mint szükséges kellékre azokhoz a történetekhez, amiket kitalálunk és amiket elhiszünk - korántsem olyan erős, mint ahogy feltételezzük. Talán az otthon, végső soron, csak egy hely.
Azt mondják, az az otthonod, ahol a szíved lakik. De ez csak közhely, ráadásul nyelvileg is döcög. A szív nem lakik sehol. Az emberek laknak valahol.
Amíg a szegény embernek is van egy kunyhója, addig úgy érzi, hogy olyan, mint a többi. De akinek már az sincs, az nem érzi magát többé embernek.