Idézetek az otthonról
(253)
Sokak szerint a menekülteknek csupán két dolgot szabad érezniük: hálát a befogadó ország iránt és megnyugvást, hogy biztonságban vannak. Akik ezt gondolják, azoknak fogalmuk sincs, hogy milyen érzelmek kavarognak valakiben, amikor mindent hátra kell hagynia. Nemcsak az erőszakot hagyják maguk mögött, amit többségünk csak a tévéből ismer, de mindazt, amiért szerették a hazájukat. Ez mintha nem jelenne meg a menekültekről és a belső menekültekről szóló közbeszédben. Főként azon van a hangsúly, hogy jelenleg hol vannak, és nem azon, hogy mi mindent vesztettek el időközben.
Ha az otthonomról álmodom, akkor mangófákról álmodom, és csendről és fűről. És békéről. Ezt pedig senki nem veheti el tőlem.
A leggyakoribb menekülttörténetek, amiket hallunk, olyan emberekről szólnak, akik még most is veszélyben forognak, és az életben maradásért küzdenek. Éppen ezért azt hisszük, hogy amikor új otthonra találnak, véget ér a történetük. Pedig épp csak elkezdődik egy másik.
Ha akarom, a lábam bárhová elvisz, bárhová eltekerek az út szélén, benne a puha tájban, mindenhol otthon vagyok benne.
Mihamarabb érek haza, annál elébb zárhatom ajtómon kívülre ezt a megszomorodott világot.
Az ember végül ott lesz otthon, ahol tizennégy és tizennyolc éves kora között élt.
A bátorság nem azt jelenti, hogy valaki nem fél. Hanem azt, hogy a félelmei ellenére útnak indul. Kell, hogy legyen honnan útnak indulni. Az otthon nem az a hely, ahová aludni és enni járunk. Az otthon az a hely, ahová hazatérünk mindennel, ami történt velünk és bennünk. És ahonnan útnak tudunk indulni újra meg újra.
Nekem meg tulajdonképpen olyan mindegy, hogy hol lakom. Én minden lakóhelyet ideiglenes valaminek tekintek. Az embernek a biztonságát magában kell kiépítenie.
Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van.
Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk.
Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza.
Az ember nem is tudja, mennyire kötődik egy helyhez, amíg el nem költözik onnan, és meg nem tapasztalja, mit jelent elszakadni és parafadugóként lebegni egy másik világ óceánján.
Nem a tér, amelyben vagyunk, teheti többé vagy kevésbbé kellemessé az ott tartózkodást, hanem az eleven szellem, amely ott uralkodik, a szellem, melynek bélyegét a benne lakók ráütik, adja meg azt az érzést, amely eltölt bennünket.