Pszichológiával kapcsolatos idézetek
(600)
Amikor figyelmünket saját elménk felé fordítjuk, akkor egy elképzelhetetlenül fejlett technológia megértésének problémájával állunk szemben. Lehetetlen ismernünk (s végképp lehetetlen nyomon követnünk) a viselkedésünket érő irgalmatlan mennyiségű hatást, mivel egy rendkívül bonyolult gépezetben lakunk. Ezért kifejlesztettünk egy gyorsírást, tudatos gondolataink oksági hatásába vetett hitünket. Hiszünk a saját oksági hatóerőnk varázslatában.
A tudatos mentális folyamatok rendszerint követik, nem pedig vezetik azokat a cselekedeteket, amelyek gyors válaszok a környezeti ingerekre. A reaktív válaszok esetében a tudomásunk arról, hogy mit tettünk, s hogy mi késztetett bennünket rá, csupán olyan luxus, amire csak néhány ezredmásodperccel a cselekedet után teszünk szert.
Az elme olyan rendszer, amely látszatokat állít elő tulajdonosa számára. A dolgok például ezüstnek látszanak, vagy kis ablakúnak, vagy repülni látszanak, annak eredményeként, ahogyan az elme az élményeket létrehozza. Ha pedig az elme képes elérni, hogy "megtapasztaljunk" egy repülőgépet, miért ne tudná megteremteni önmaga élményét, ami ahhoz a gondolathoz vezet bennünket, hogy az elme okozza önnön cselekedeteit. Az elme megteremti ezt a folytonos illúziót; valójában nem tudja, mi okozza önnön tetteit. Bármilyen tapasztalati akarat zakatol is a gépházban, a gondolat és a tett közötti tényleges viszony talán teljesen felderíthetetlen a gép vezetője (az elme) számára.
A legnagyobb fegyverünk a stressz ellen az a képességünk, hogy megválasszuk a gondolatainkat.
Van olyan helyzet, amikor egy szorongó ember azért is képes szorongani, mert nem szorong éppen.
Attól kezdve, hogy támad egy megérzésed, 5 másodperced marad arra, hogy megtedd a lépést, amit helyesnek gondolsz. Ha ennyi idő alatt nem lépsz, akkor vége, kész, ennyi volt: a logikád ugyanis megpróbálja elvetni az ötletet. Ez érthető is, hiszen a gondolkodásunk veszélyforrásnak érzékel mindent, ami eltér a hétköznapitól, a megszokottól, márpedig az agy legfőbb feladata a túlélés biztosítása.
Nem számít, mennyire erős a meggyőződésünk, hogy a gondolataink okozzak a tetteinket, akkor is igaz, hogy mind a gondolatot, mind a cselekedetet okozhatja valami más, ami kívül esik megfigyeléseink körén, s így marad nekünk a helytelen oksági következtetés levonása.
Jó, ha az ember képes kiadni magából bármilyen módon az érzéseit egy nehéz időszak után. Vannak emberek, akik egyáltalán nem tudnak a lélekről beszélgetni, nincs is kivel beszélgetniük. Ilyenkor jön az, hogy valamilyen módon ki kell adni azt magadból. Ha csak saját magadnak leírod egy füzetbe, hogy éppen ma mi történt, az milyen reakciókat váltott ki belőled, és te azt hogyan igyekszel feldolgozni, az már segíthet.
Az emberek (...) tévednek, amikor azt hiszik, hogy szabadok. E vélemény egyedül azon alapul, hogy tudatában vannak ugyan cselekedeteiknek, de nem ismerik az okokat, melyek determinálják őket. Szabadságuk ideája tehát az, hogy egyetlen okát sem ismerik cselekedeteiknek.
Az elmének van egy önmagát magyarázó mechanizmusa, ami előállítja azt a nagyjából folytonos érzetet, hogy ami a tudatunkban van, az cselekedeteink oka - a fenomenális akaratot - , miközben az elme sohasem ismerheti magát elég jól ahhoz, hogy képes legyen megmondani, mik cselekedeteinek az okai.
Egyikünknek sem okoz örömet az a gondolat, hogy tetteink olyan folyamatokon alapulnak, amelyeket nem ismerünk; jobban szeretjük döntéseinket az akarásnak, akaratnak vagy az önkontrollnak tulajdonítani... lehet, hogy őszintébbek volnánk, ha azt mondanánk: "Döntésemet olyan belső erők határozták meg, amelyeket nem értek".
Soha nem lehetünk biztosak benne, hogy gondolataink okozzák a tetteinket, mert mindig lehetnek olyan okok, amelyekről nincs tudomásunk, hogy okai voltak mind a gondolatainknak, mind a cselekedeteinknek.
Sok állat képes felidézni, mi veszélyes és mi nem, de az állatok ilyesmi miatt nem aggódnak. Az egér nyilván emlékszik arra, hogy a macska halálos veszélyt jelent számára, és ha találkozik vele, eliszkol. De nem aggódik emiatt, nem hánykolódik egész éjszaka azon rágódva, hogy ez akár másnap is előfordulhat, hanem egyszerűen elpucol. Az egér jól csinálja. Mi nem.
Hasonló kapcsolatban állunk az elménkkel, mint lovas a lovával. A ló (az elme) néha szeretne szabadon vágtatni vagy páfrányt legelni, ezért kitépi kezünkből a gyeplőt, és közben majdnem kirántja helyéből a vállunkat. A tudatos jelenlét nyelvén mindez azt jelenti: ha megrántjuk a gyeplőt, akkor az elménk csak még jobban fog tiltakozni. De ha csak gyengéden meghúzzuk, közben csettintünk, mint a cowboyok, és még azt is hozzátesszük, hogy "hó, öregfiú!", akkor elménk fokozatosan lelassít és engedelmeskedik, végül pedig odasúghatjuk neki, hogy "köszönöm". Ha elménk el akar vágtatni velünk, és erőszakosan visszarántjuk, akkor ledob bennünket, és elnyargal. Ha empátiával fordulunk önmagunk felé, ha ellen tudunk állni a követelőző gondolatoknak, akkor viszont elcsendesedik.
Képzeljük el, hogy elménk egy palack tiszta víz, és az alján homok van. Amikor elménket felzaklatják a gondolatok vagy az érzelmek, az olyan, mintha felráztuk volna az üveget: a homok felkavarodik, a víz zavarossá válik. Ám ha nyugodtan tartjuk a palackot a kezünkben, a homok leülepedik, ahogy a gondolataink is lecsillapodnak, ha egyszerűen csak figyeljük őket, és nem kezdünk el azonnal reagálni rájuk. Mint említettem: érzelmi problémákból gondolkodással nem fogjuk megtalálni a kivezető utat. Csak mélyebbre ássuk magunkat, ha megpróbáljuk kideríteni, miért érezzük, amit érzünk. Olyan ez, mint a hínár: minél inkább vergődünk, annál jobban belegabalyodunk. El kell fogadnunk, hogy a gondolatoknak nem tudunk gátat vetni, a történéseknek azonban igen.