Pszichológiával kapcsolatos idézetek
(673)
Nem születnek az emberek eleve rossznak. Csak az idő múlásával egyre inkább érvényesül a dominóeffektus. Véletlenül bántasz valakit, és megúszod. Aztán már szándékosan bántasz embereket, mégis melletted maradnak. Később rájössz, hogy minél többet bántod őket, annál jobban érzed tőle magad. Így aztán sorozatosan bántani kezded őket, ők pedig kitartanak. Az évek múlnak, te pedig meggyőzöd magadat arról, hogy a fájdalom, amit nekik okozol, teljesen rendjén való.
A meditálásra szánt idő nem luxus. Hosszú távon megspórolja az aggódásra szánt időt, és megszabadít a kimerültségtől.
Manapság a legtöbb akadályunk nem külső, hanem belső. A második világháború óta a történelem legnagyobb felvirágzásait éltük meg. Kevesebb háborúval kell szembenéznünk, kevesebb a halálos betegség és sokkal több a biztonsági háló. De a világ továbbra is ritkán cselekszik úgy, ahogyan mi szeretnénk. Külső ellenfelek helyett belső feszültségekkel küzdünk. Szakmai frusztrációkkal, beteljesületlen várakozásokkal, örökölt tehetetlenségeinkkel. És továbbra is ugyanazokban a letaglózó érzésekben van részünk, amelyekben az embereknek mindig is volt: bánatban, fájdalomban, gyászban.
A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába.
A szerelem voltaképpen egy meghatározhatatlan, éteri és érzékelhetetlen vágy a gyermekkorhoz és az anyai gyöngédséghez való visszatérésre, és abból a hiú reményből táplálkozik, hogy ezt az eltűnt boldogságot elő lehet halászni a lét kezdeteiből.
Történetek vagyunk, azon a szemünk mögötti bonyolult húsz centiméteren tárolt történetek, vonalak, amelyeket a világ dolgainak újrakeveredésével keletkező nyomok rajzolnak ki, és amelyek arra irányulnak, hogy előre jelezzenek a növekvő entrópia felé mutató jövőbeli eseményeket ennek a hatalmas, rendezetlen univerzumnak egy kissé különös szegletében.
A cselekedeteinket irányító késztetések beíródtak legbelsőbb struktúráinkba - mint emlősnek, vadásznak, társas lénynek: az értelem megvilágítja ezeket a kapcsolatokat, de azoknak nem az értelem a forrásuk. Elsődlegesen nem eszes lények vagyunk. Azzá talán csak válhatunk, többé-kevésbé, másodlagosan. Első fokon az életösztön hajt bennünket, az éhség, a szeretni vágyás, az az ösztön, hogy megtaláljuk helyünket egy emberi közösségben... a második szint még csak nem is létezik az első nélkül. Az ész dönt az ösztönök között, de úgy, hogy magukat az ösztönöket használja a döntéshozatal elsődleges kritériumaként.
Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (...) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek - részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.
Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt "tudja", amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.
Miért kellett a jövendő államférfiaknak éneket, zenét és táncot tanulniuk? Azért, mert akkor még tudták, hogy ezek kapcsolati formák a transzcendenciával. A tánc, az ének, a zene kapcsolatot teremt a világ harmóniáival, és valamiféle rezonanciát hoz létre bennünk.
Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi előre, hogy irigy, gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz majd belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően - a most kialakuló énhatárok védelmének megfelelően - viselkedik.
A viselkedésünket az erős helyzetek sokkal inkább képesek formálni, mint ahogy azt gondoljuk.
A tragédiák bizonyos fajta amnéziát okozhatnak, de az emlékek idővel rendszerint visszatérnek.
A tudattalan sokkal lényegesebb szerepet játszik, mint a tudatos gondolkodás, amely szerintem csak a felszínt mutatja - hasonlóan egy számítógép képernyőjéhez.