Pszichológiával kapcsolatos idézetek
(531)
Nincs olyan pszichiáter a világon, aki többet ér, mint egy kutyakölyök, amikor megnyalja az arcod.
Ha egy elbeszélés úgy kezdődik: "egy páciensem..." vagy "egy barátom...", akkor az nemritkán magáról az elbeszélőről fog szólni.
A megismételt kísérleteknek nincs túl nagy tekintélyük a pszichológiában. Jóllehet senki sem vonja kétségbe, hogy az ismétlések lényegi jelentőségűek - ha másért nem, hogy kiszűrjék a csalást és a véletleneket, illetve hogy meghatározzák az eredmények altalánosíthatóságát -, mégis a lehetetlennel határos megjelentetni őket. De nem is lehet velük babérokra törni: hallottunk már olyat, hogy valakinek egy kísérlet briliáns megismétlése fűződik a nevéhez?
A tudatalattink tartalmával nem vagyunk tisztában. Minden átok, babona egy hitrendszeren alapszik: ez így szokott működni, eddig így működött, akkor ezután is így fog. De mi tudatosak vagyunk. Ugye? Van választásunk: mi az, amit beengedünk magunkba, hogy működhessen, és mi az, amit nem.
Ha megvágja az ujját, rárakja a tapaszt, ha beteg, hát gyógyszert vesz be, igaz? Nem is kérdés. Valójában az lenne meglepő, ha nem nyújtana önmagának elsősegélyt, amikor arra szükség van. De vajon miért nem tesszük meg ugyanezt lelki egészségünkért? Azt várjuk, hogy egyszerűen csak túl legyünk a pszichés sérüléseinken, miközben bárki, aki valaha rágódott már visszautasításon, szenvedett már kudarctól, tudja: a lelki sebek pontosan ugyanolyan bénítóak lehetnek, mint a testiek.
Az emberi agy már csak ilyen (...). Mintákat hoz létre ott, ahol semmi nincs. Okozatokat lát a káoszban. Történeteket ír, hogy kitöltse a hézagokat. E célból jött létre. Lételeme a hazugság. Ahogy az is, hogy elhiggye azt.
Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.
Ha meggondoljuk, mennyi ember nem tart semmit az orvostudományokról, s ki mégis, mihelyt magát veszélyben hiszi, gyógyszertárhoz fordul, akkor látjuk, mi csekély azon befolyás, melyet úgynevezett meggyőződésünk, mely sok esetben csak kételyekből áll, cselekvéseinkre gyakorol.
A meseterápiában nem a mese gyógyít. Még egyetlen mese sem gyógyított meg senkit. Abban a változási, fejlődési folyamatban, valamint létezési és gondolkodási módban van a gyógyító erő, amit a mese elindít. A cselekvésre való hajlandóságban és képességben, amit a mese pusztán aktivizál. A rejtett lehetőségek meglátásában. Abban a világképben, amelynek alapja a gondolat, a szó és a tett egysége: azt mondjuk, amit gondolunk, és azt tesszük, amit mondunk.
Mindenki a maga sajátos módján beteg, s ezért egyéni gyógymódot igényel. Ez az oka annak, hogy a meseterápiában nem a betegségére keresünk mesét, hanem a betegséget kísérő lelkiállapotra.
Bár minden betegség más, és minden beteg másképp reagál egy adott betegségre, a betegségeknek van egy közös vonásuk: az egyensúlyi helyzetben beállt kedvezőtlen változás. Ez megtörténhet testi és lelki szinten egyaránt.
Tudja, hogy lehet létrehozni egy zavart személyiséget? Állandó kritika, semmi kedvesség. Varázsütésre megy.
Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a magányosan töltött időt, a veszekedéseket, a kínos pillanatokat, a szégyent, a dühöt, amit nem sikerült másokra zúdítani. Ezek visszabugyognak a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, újabbak jönnek. Egyre rosszabbak. Az agy végül önként választja az őrületet.
A szorongás öntudatra ébresztett. Úgy éreztem, mintha korábban naiv együgyűséggel szemléltem volna a világot. Természetes elégedettségemben csak a felszínét láttam, míg most megnyíltak előttem félelmetes mélységei, egyszerre szédültem bele a tágasságába, és nyomasztott a szűkössége.