Pszichológiával kapcsolatos idézetek
(916)
Agyunk nem aprólékos tervezői folyamat eredménye, amely a lehető legjobb gondolkodógép létrehozására irányult; hanem egy halom összegányolt és -bütykölt billentyűparancs, amitől a mi őseink két százalékkal jobbak voltak az élelemszerzésben, vagy három százalékkal annak az üzenetnek az eljuttatásában, hogy: Ó, a francba, vigyázz, ott egy oroszlán!
Agyunk utálja, ha kiderül, hogy tévedett. (...) Megragad bármilyen apró bizonyítékmorzsát annak alátámasztására, amit amúgy is hiszünk, és lazán átlép azon a valószínűleg sokkal-sokkal nagyobb bizonyítékhalmon, ami arra utal, hogy talán mégis teljesen rossz nyomon járunk. Ez alapesetben megmagyarázza, miért szeretünk politikai nézeteinkkel nagyjából megegyező hírforrásból híreket fogyasztani.
Ha egy valamely dolog első lendülettel nem halad, a pénznek gyűjtése ritkán vagy sosem jár sikerrel, mert a sokadalom inkább a példát, mintsem az észt követi.
Hogy mely benyomásainkat selejtezzük ki és melyeket tudatosítjuk, az a személyiségünktől függ, de alakítja is azt.
Ha mentális tablónkról eltávolítanánk a hétköznapi és személytelen történéseket, akkor nagyrészt csak ijesztő aberrációk és koincidenciák maradnának, az agyunk pedig úgy festene, akár egy bulvárlap címoldala.
A pszichiátriai diagnózisok túlnyomó többsége nem vérképek, agyi CT-k vagy hasonlók alapján születik. Hanem az emberek kimondott - vagy ki nem mondott - szavai alapján, amit a szakemberek így vagy úgy értelmeznek. És a diagnózis nyelvének megvan a hatalma, hogy alapvetően megváltoztassa emberek életét.
Ha logikai úton próbáljuk megérteni az őrültséget, az olyan, mintha fáklyával keresnénk a sötétséget.
Az általános vélekedés a mentális betegségről a teljes tudatlanság és a kártékony dezinformációk koktélja.
A tünetek és a mögöttes biológiai okok összekapcsolásának folyamata képezi a klinikai diagnosztika alapját az orvostudomány minden ágában, és ez alól az egyedüli kivétel a pszichiátria.
Mentálhigiénés szakembernek lenni és mentális betegségben szenvedni - nem zárja ki egymást.
Mi, emberek, általában véve nem vagyunk különösebben racionális lények. Teli az elménk előítéletekkel, babonákkal, rosszul felidézett részletekkel, hazugságokkal, amelyekkel magunkat áltatjuk, és tényként kezelt véleményekkel.
Annak eldöntése, vajon egy személy furcsa meggyőződése "mentális betegségnek" tekinthető-e, messze van az egzakt tudománytól.
A téveszmék mindössze rögzült hitek, amelyeket nem változtatnak meg az ellentmondó bizonyítékok. Ez a definíció tágan értelmezi a téveszme fogalmát, és több meggyőződésünkre lehet igaz, mint amennyit szívesen bevallanánk.
Ha nem tudjuk magunkat olyan kicsire összehúzni, hogy elrejtőzzünk az észlelt fenyegetés elől, nos, akkor elég nagyra kell felfújnunk magunkat, hogy elhessegessük a fenyegetést. Ez a stratégia mindenütt elterjedt a természetben. Bár a kivételes bonyolultságú emberi társadalmakban az izmaink megfeszítése és a mellkasunk kidüllesztése nem mindig éri el a kívánt hatást. Ezért valami máshoz folyamodunk. (...) Dicsérjük magunkat, kidomborítjuk az erényeinket. Alkalomadtán hazudunk arról, mit gondolunk valójában, hogy védjük a társadalmi státuszunkat. És némi erőbedobással még magunkat is meg tudjuk győzni, hogy igazat mondtunk. De most már nem akarok több szót pazarolni a valaha írt összes Facebook-posztra.
A legnyugtalanítóbb az a radikális változás, amelyet a technológia hozott az utóbbi húsz évben, és ami nemcsak a téveszmék tartalmát formálja át, hanem valószínűleg maga is okozati tényező. Ahogy a nagyvárosi környezet növeli a pszichózis kockázatát, úgy az is, ahogy mind össze vagyunk zárva az online térben.