Reménnyel kapcsolatos idézetek
(931)
Talán a szertefoszlott reményeket követő vádaskodással a legnehezebb szembenézni, ezért az embernek meg kell tanulnia, hogy soha nem szabad túlságosan reménykedni. A kudarcok mindig jobban megmaradnak, mint a sikerek. Az orvosokat pesszimizmusra képezik ki.
A vágyakozás kitartó, folyamatosan fennálló érzés valami iránt, amit nemigen tudsz megszerezni, vagy amit elérhetetlennek ítélsz. Ha úgy gondolod, hogy még fennáll az esélye, hogy eléred, a vágyódást remény színezi meg. Ha elérhetetlennek tartod, a vágyódás reménytelenségbe süpped.
Egy kis remény ösztönző, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani.
Minden gondolatodnak teremtő ereje van! Nem mindegy, mit gondolsz, nem mindegy, mit teremtesz. Kigyógyulhatsz minden betegségből, kilábalhatsz a szükségből, élhetsz sikeresen és boldogan, megtalálhatod ideális társadat. Soha ne hidd el, ha valaki az ellenkezőjét állítja. Egyedül tőled függ.
Ostoba dolog a jó szerencsében reménykedni. Ha mindenképp remélni akarsz, reméld inkább azt, hogy a szerencsés idők erős jellemed miatt képtelenek lesznek megszédíteni. Még jobb azonban, ha te építed fel magadban az ehhez szükséges jellemet és önbizalmat.
Néha nem könnyű látni, milyen jó is lehetne az életünk, nem könnyű látni, miben reménykedhetünk, mert az, ami van, olyan fájdalmas, hogy eltakarja a jövőt. Máskor viszont úgy látjuk, hogy ha elég kitartóan, elég őszintén, teljes szívünkből reméljük azt, amit remélünk, akkor valósággá válhat. Talán ettől olyan különleges dolog a remény.
A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat.
Az emberi lélek állandó hányódása a remény és a félelem között - ez a babona egyik legfőbb oka.
A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet.