Reménnyel kapcsolatos idézetek
(927)
Minden gondolatodnak teremtő ereje van! Nem mindegy, mit gondolsz, nem mindegy, mit teremtesz. Kigyógyulhatsz minden betegségből, kilábalhatsz a szükségből, élhetsz sikeresen és boldogan, megtalálhatod ideális társadat. Soha ne hidd el, ha valaki az ellenkezőjét állítja. Egyedül tőled függ.
Ostoba dolog a jó szerencsében reménykedni. Ha mindenképp remélni akarsz, reméld inkább azt, hogy a szerencsés idők erős jellemed miatt képtelenek lesznek megszédíteni. Még jobb azonban, ha te építed fel magadban az ehhez szükséges jellemet és önbizalmat.
Néha nem könnyű látni, milyen jó is lehetne az életünk, nem könnyű látni, miben reménykedhetünk, mert az, ami van, olyan fájdalmas, hogy eltakarja a jövőt. Máskor viszont úgy látjuk, hogy ha elég kitartóan, elég őszintén, teljes szívünkből reméljük azt, amit remélünk, akkor valósággá válhat. Talán ettől olyan különleges dolog a remény.
A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat.
Az emberi lélek állandó hányódása a remény és a félelem között - ez a babona egyik legfőbb oka.
A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
A beteljesülés legnagyobb valószínűsége is hagy még egyetlen utolsó kételyt; ezért (...) mindig meglepő, ha valóra válik, amit reméltünk.
Reménykedünk. Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színű házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappaliba, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek. Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.