Sírfeliratok
(135)
Joggal az égi mezőt ha elérheti bárki halandó -
legfelső kapuját tárja ki nékem az ég.
Olyan közel hozzá, olyan messze tőle,
Én e sivár földön, ő a temetőbe`,
Én e süket zajban, ő az örök csendben,
Én siralom völgyén, ő csillagos mennyben.
Én már alszom zúgó lomb alatt,
ó, ne zavard édes álmomat,
borulj síromra halkan, csendesen,
ne félj, nekem már nem fáj semmi sem.
Szerettem volna még élni köztetek,
de a sors másképp rendelkezett.
Küzdöttem, de már nem lehet,
szeretteim, Isten veletek!
Életünknek legszebb bajában tört ránk a halál.
Mondjon el egy miatyánkot értünk, ki e sírnál megáll!
Jóság, csendesség, szende hit
s hűség van eltemetve itt.
Áldás lebegjen hű porán,
meghalt ifjan és korán.
Szép volt, mint a hajnal. Róla még a rágalom sem szólt.
Lelke mint a hattyú tolla, oly fehér, oly tiszta volt.
Tán azért szállt olyan messze hagyva gyászt, s fájdalmat itt,
Nehogy a föld beszennyezze lelkének szép álmait.