Sírfeliratok
(98)
Olyan volt ő, mint a hullócsillag, amely átsuhan az égen. Egy villanás csupán, de amíg látszik, beragyogja az eget, és aki látta, nem felejti el soha többé.
Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,
írás sem őrzi rég a nevemet.
A múltba, a világon tátongó résbe estem,
amely benyeli majd a földet s az eget.
Miért lobogjon örökké életünk lángja?
Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva.
A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mivégre?
Miért hajtja az embert nyughatatlan vére?
Várjuk talán merengve, míg leszáll az alkonyat?
Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.
Fekszel, sírodon fű nő,
a fű közt szöcske szökdel;
féreg bajlódik sarló-
ívü szemöldököddel.
Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.
Megpihent a kéz, mely értünk dolgozott,
megpihent a szív, mely értünk dobogott,
könnyes az út, mely hozzád vezet,
örökké őrizzük emlékedet.