Idézetek a sorsról
(1581)
Soha nem tudhatjuk, mit szán nekünk a sors. Nem ítélhetünk el másokat felelőtlenül.
Nincsenek véletlenek. Utak vannak, amiket bejárunk, ki így, ki úgy. Az utak az univerzumon keresztül-kasul léteznek, tér és idő nélkül.
Van-e sorsa az embernek? Vajon szabad-e? Milyen bosszantó, hogy nem tudja! Milyen bosszantó lenne, ha tudná!
Az előbb beszéltem egy haldokló 5 éves gyerek anyjával. Narancsot eszem. Arcomba vág a januári nap.
Minden ember az, aki, és okkal van ott, ahol van. A szörnyűségek is okkal történnek.
Egy élet hajója képes többször is megfenekleni. Jön egy dagály, kicsit megemeli, de kiderül, hogy lyukas a hajótest, beömlik a víz, és akkor betömi vagy megfoltozza az ember. Ha mégsem süllyed el, megint hajózik egy ideig, aztán ismét zátonyra fut.
Az állatoknak és az embereknek saját sorsuk van. Nem tehetsz többet, mint hogy a legjobbat adod magadból.
Nem magunk választjuk a sorsunkat, de teljesítenünk kell a kötelességünket. Legyen kis dolog vagy nagy, meg kell tennünk.
Amikor megszületünk, kromoszómáinkban, génjeinkben egy nagyon vastag könyv van, ebben pedig egy regény. A könyvből életünk során néhány száz oldalt olvashatunk fel csupán... az, hogy mit olvashatunk fel, s hogy mi van egyáltalán megírva - a veleszületett adottságoktól függ. De az, hogy mennyit, mikor és hogyan olvashatunk fel, már a körülményeink milyenségének függvénye.
Egy ember ül a kocsmában Damaszkuszban. Felnéz a poharából, és a halált látja, aki a sarokból mered rá. Felkiált: "Még nem jött el az időm!" Lóra pattan, és vágtában menekül Damaszkuszból. Átvág a sivatagon, és megérkezik Szamarrába. A hosszú úton megszomjazott. Megáll egy kútnál, ahol már várja a halál. (...) Amikor másodszor találkoznak, az ember így kiált: "Lehetetlen! Elszöktem előled Damaszkuszban." A halál szelíden a vállára teszi a kezét, és azt mondja: engem is meglepett, hogy Damaszkuszban látlak, mert a találkozónk helye mindig is itt volt a kútnál Szamarrában. Hiába minden. Az ember nem menekülhet, a végzet lesújt rá.