Idézetek a szerelmi csalódásról
(513)
A szívem akár egy bezárt bódé
egy tengerparti, üres kempingben.
Pedig itt egyszer nyár volt.
Nagy bánatom azóta még nagyobb,
Mióta veled szemtől szembe állok,
S tudom örökre elveszítlek ismét.
Hát csak azért mutattad szép személyed,
Hogy fukarul azonnal visszavedd?
Szájad piros pecsétjét, éjszemed
Tüzet ne lássam többé? Mondd, hogy éljek
Hangod vigasztaló zenéje nélkül?
A szív összesöpörve,
A Szerelem elcsomagolva,
Nem fogjuk használni újra,
Csak egy Örökkévalóság múlva.
Bolondulok a mesékért és a sármos hercegért kislánykorom óta, de néha kiderül, hogy a sármos herceget jobban érdekli a sárm, mint az élet.
Az érintés halálos. Az ember másvalaki kezébe adja a szívét, és védtelenné válik.
Minden egyes szerelem végén átéltük, hogy ennyi volt, a törmelékeken többé nem terem élet, de aztán nem is olyan sokára megint szerelmesek lettünk egy hasonlóan reménytelen esetbe. Kicsiny világok omladékain lavíroztunk örökké.
A szerelem túlértékelt dolog. Nem ebbe fogunk belehalni. Aztán meg mégis. Újra meg újra.
Mindig, mindig továbbmegyünk, okosabban, teljesebben; ezek a fiatal szerelmek csak gyakorlatok a nagyhoz, az igazihoz.
Nem szabad hinni a kirobbanó érzelmeknek. Mert bár zuhanni olykor kellemes, a becsapódás után nehéz talpra állni.
Az emberek (...) nem jutnak el a boldog végkifejletig anélkül, hogy előtte számtalanszor össze ne tört volna a szívük.
A férfi a szerelemben olyan, mint a gyermek, ki a játék után sír, mit anyja elzár előle. De ha megkapja, összetöri, és ha összetörte - megveti.
Nem sok minden van az életben, ami annyira meg tud sebezni vagy fel tud emészteni bennünket, mint a szerelmi bánat.
Az összetört szív: az ember úgy hiszi, belehal, de csak él tovább, egyik szörnyű napról a másikra.