Idézetek a szerelmi csalódásról
(496)
Kérdés, szerelem volt-e ez tényleg. Az volt. Mert fáj. Mindegy, most nincs más hátra, mint hordozni (...) a gyászt, tűrni a fájdalmat csöndben és titokban. Elmúlik. (...) El szokott múlni.
Mindegy, hogy az érzés bent honnan hova tart,
Ugyanaz, ha lángol, vagy ha semmit sem akart.
Újabb szerelem jön, nekem újabb vereség.
Hiába nézek fel, nem látszik az ég.
Hosszú volt az este, és te nem jöttél,
pedig téged vágytalak egész éjjel.
Ablakodba küldtem egy kis csillagot,
de a fénye sajnos hozzád már nem ért el.
Mindig őszintének tűntél,
Én meg később vettem észre,
A poklom ott van pár lépésre.
Megéri a szívfájdalom azt a pár percnyi boldogságot, amiben részesülünk. És az összetört szív darabkái összeilleszthetők. Marad ugyan néhány heg meg vágás, és égő fájdalomként vissza-visszatérnek a múlt emlékei, de mi ez a fájdalom valójában? Emlékeztető arra, hogy még élünk. Olyan, mint az újjászületés.
S azt hittem a szived megérti
Amit hozzá szivem beszél.
Míg egyszer aztán tavaszomra
Pár szavadtól, rászállt a tél.
Azt mondja, majd visszahív. Várok. Végül leülök, és leírom a noteszomba, hogy ha felhív, akkor vagy át is jön hozzám, vagy ha nem, akkor dühös leszek, tehát vagy ő lesz velem, vagy a haragom, és ez még rendben is lehet, mivel a harag mindig valódi vigasz.
Bármilyen jól is megy a fájdalom félretolása, épp amikor azt hinnéd, hogy már egy időre jól leszel, hogy biztonságban vagy, voltaképp teljes erőből hárítod, és valami csupasz, dermedt kis földterületen tartózkodsz, akkor hirtelen az egész visszajön, hallasz egy hangot, talán egy macska nyivákol vagy egy kisbaba, vagy valami más, ami olyan, mint az ő kiáltása, meghallod, és akkor valami, ami fölött nincs hatalmad, összekapcsolja benned a kettőt, és a fájdalom olyan durván tér vissza, hogy félni kezdesz, attól félsz, hogy megint visszazuhansz belé, és azon tűnődsz, nem, azt rettegsz megkérdezni, hogy fogsz ebből valaha kimászni.
Semmi nem fenyegeti jobban egy ember szabadságát, mint az a rejtélyes elragadtatás, amit az egyik teremtmény a másik teremtmény - például egy férfi egy nő, vagy egy nő egy férfi - iránt érez. Nincs az a kötél, lánc, rács, ami megalázóbb szolgaságra, reménytelenebb tehetetlenségre kárhoztatna. Jaj neked, ha ennek az elragadtatásnak a nevében odaajándékozod magad valakinek, mert ezzel lemondasz önmagadról, a jogaidról, a méltóságodról, vagyis a szabadságról. Mint egy vízben kapálódzó kutya, úgy próbálsz - mindhiába - elérni egy nem létező partot, a partot, melyet úgy hívnak: Szeretek és Szeretnek, s aztán kiégve, kinevetve, kiábrándultan végzed. Jó esetben a végén megkérded magadtól: mi vitt rá, hogy a vízbe ugorj - az elégedetlenség önmagaddal vagy a remény, hogy abban a másikban olyan valamit találsz, ami benned nincs meg? Talán a magánytól, unalomtól, a csendtől való félelem? A szükség, hogy legyen valakid, és te is légy valakié? Némelyek szerint ez a szerelem. De attól félek, jóval kevesebbről van szó: egyfajta éhségről, melyet ha egyszer lecsillapítasz, csömör követ. Hányinger. És mégis, mégiscsak kell lennie valahol valaminek, gyermekem, ami megérteti velem ennek az átkozott szónak az értelmét. Kell lenni valahol valaminek, ami rádöbbenthetne, hogy igenis van szeretet.
Csak mert valaki a múltban fájdalmat okozott neked, nem jelenti azt, hogy utána az összes többi nő is azt fogja csinálni.