Idézetek a szerelmi csalódásról
(470)
Amikor nem jöttél
ma sem mint tegnap
hát én szétszórtam magam
a levegőnek a földnek meg a napnak
szanaszét az agyam
a lelkemből ami még maradt
s ahogy ott szálldostam
csöndesen bámultam
mint kel át rajtam
a vadnyugat.
Nem akarom, hogy sajnáld, itt a vége,
Nem kell a szó, az úgy is mulandó,
Egyedül azt sajnálom az egészbe`,
Mindent megtettem és így sem voltam jó.
Az összetört szívet túl jól ismerem, nem könnyű kigyógyulni belőle. Néha nem is sikerül.
Egy bizonyos pont után, ha túl sok repedés hálózza be a szívünket, már soha többé nem lehet egész.
Egy megszakadó szív hangja (...) talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan.
A bizalom a fájdalommal egyenlő. A szeretet pedig nem más, mint egy fényes papírba burkolt ajándék, amelyről kiderül, hogy a doboza nem rejt semmit.
Fel kellett magamnak tenni a kérdést, hogy ha fejlődtem, akkor miért fájt annyira látnom, ahogy megcsókold őt? És miért kerültem vissza a gödör mélyére? Talán nem vagyok teljesen túl rajtad, és talán egy részem soha nem is lesz.
Mindenkinek fájdalmasan nehéz az első kiábrándulás, de az olyan őszinte léleknek, amely nem akarja áltatni magát, s nem hajlik túlzásra és könnyelműségre, majdnem elviselhetetlen.
Szerelmi bánatra szerelem kell, de nem ám olyan álmodozó, képzelődő, sóhajtozó. Oda csata kell, s győzelem. Nagy győzelem, ami gyógyír tud lenni a sértett büszkeségre.