Idézetek a szerelmi csalódásról
(481)
Bár nem védhetjük meg magunkat attól, hogy életünk során érzelmileg sérüljünk, attól mindenképpen megmenekülhetünk, hogy a veszteség foglyai legyünk, ha valami csodálatosat alkotunk belőle. Az összetört szív ilyen lehetőségeket nyújt számunkra.
Bármilyen nehéz lehet a szerelem árnyékos érzelmeit elviselni, gyakran legjobb békén hagyni a szíved. Ne akarj vasakarattal túl gyorsan megszabadulni a bánattól! Inkább adj időt a sírásnak, állj meg, és vedd észre, hogy a testednek milyen kétségbeesett szüksége van arra, hogy elénekelje szomorú dalát, anélkül, hogy erőszakkal túl akarj lenni rajta. Valami meg akar születni benned, és talán ezer könnycsepp kell ahhoz, hogy megtisztuljon.
Napjainkban a párkapcsolat olyan, mint egy ház. Ha tönkremegy a csap, nem veszel új házat, hanem megjavítod. Kivéve persze, ha a ház egy hazug disznó. Abban az esetben felgyújtod az egészet a francba, és veszel egy másik lakást, amiben már a csap is jó.
Mindenki elől menekülni kell, mert bármilyen bizalom átveréssel és fájdalommal jár. Akkor is, ha nem.
Az, hogy valaki nincs még készen, amikor találkozunk, nem jelenti azt, hogy az első adandó nehézségnél fel kell adni; amikor ráeszmélünk, hogy aki mellett reggel felébredünk, az nem pontosan olyan, mint akit eredetileg magunk mellé képzeltünk.
Hibázni egy dolog, sorozatosan hibázni viszont már más. Jól tudom, aki közel enged magához valakit, aki elhiszi, hogy szeretik, az előbb-utóbb csalódni fog. Próbáljon csak meg az ember támaszkodni valakire, garantáltan pofára esik! A másik csupán éppen akkor nem lesz mellette, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Vagy megbízol valakiben, aki innentől fogva cipelheti a te problémáidat is. Csak önmagára számíthat az ember, így elég gáz, ha maga is megbízhatatlan.
A szerelmi bánat szörnyű érzésétől egyetlen orvos sem fog tudni megszabadítani minket. Az egyetlen dolog, ami legalább egy kicsit segíthet, egy jó barát, akinek a vállán rendesen kisírhatjuk magunkat.
Sokan gyengeségnek tartják a szerelmi bánat nyílt felvállalását, de én ezzel nem értek egyet. Mert mi lehet emberibb annál a mély megrendülésnél, amelyet a szerelem elvesztése vagy más veszteség miatt élünk át?
Miért érezzük iszonyú rossznak és kínzónak a szerelmi bánatot? Minden bizonnyal nem utolsósorban azért, mert kétségbeesésünkben elképzelni sem tudjuk, hogy a fájdalom elmúlik egyszer. Emiatt még erősebben érezzük.
Kibe vagy szerelmes? Akiben az álmod és a valóságod egybeesik. És ez addig tart, amíg így van. Utána jön a kiábrándulás. A csalódás nem egyéb, mint hogy ez a kettő szétesik. Az álom még tartana, de a valóság sajnos nem az! Egy ideig még próbálsz álmodni, de egyre inkább látod, hogy nem az! A valóság nem fedi az álmodat!
A viszolygó érzés szívemben egyre nő
a kifosztott múltból nem fakad több erő
a tünékeny fényben már semmit sem látok
csak egy lekaszabolt és kivérzett álmot.
Az a szerelem, amelyben szerelmünk tárgyát tökéletesnek látjuk, előbb-utóbb csalódással végződik.