Idézetek a szomorú szerelemről
(441)
A szerelem gyökeret vert belém, és idővel erdővé burjánzott. Néha csak szeretném felgyújtani az egészet. Porig égetni az összes fáját. De attól félek, én égnék el a tűzben.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
A szerelem, a halál és a sors (...) szorosan összekapcsolódnak egymással. Olyan szerelem is van, amely eleve halálra van ítélve.
Olyan boldog voltam, amikor először láttam. Aztán egyszerűen kicsúszott a kezem közül. Elvesztettem az életem (...). Nem éreztem az étel ízét, amit a számba vettem. A víz nem oltotta a szomjamat. Amikor újra láttam, a szívem hevesebben vert. Miatta új életre keltem.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
nem baj ha a szerelmespárok
összevesznek míg szívük egymásért lángol
ne szomorkodj légy vidám
szelíd harag szenvedélyes kibékülés
ez az amit a szerelem kíván
A szerelem ritkán tart sokáig... s az a baj, hogy lehet egyszerre többet szeretni.
Ha a szerelem nem örvény, akkor mocsár. Olyan lápvilág, lidércekkel, ahol a sápadt a divat.
A kapcsolatok csak a legritkább esetben érnek véget azért, mert hirtelen már nincs bennük élet. Inkább lassan hervadnak el, vagy azért, mert az emberek nem értik, mennyi, illetve milyen karbantartás, idő, munka, szeretet és törődés kell hozzájuk, vagy pedig azért, mert túlságosan lusták, esetleg túlságosan gyávák mindezt megpróbálni.
Amikor egy férfi beleszeret egy nőbe, valahogy így gondolkodik: "Szeretem őt, remek nő - sőt, tökéletes! Úgy szeretem, ahogy van, és remélem, soha nem változik meg!" (...) Amikor viszont egy nő beleszeret egy férfiba, valahogy így gondolkodik: "Szeretem őt, remek ember, de egy kicsit dolgozni kell rajta." Ez csírájában hordja a katasztrófát. Az eltérő elvárások mindig konfliktushoz vezetnek.
Jobb, ha az ember nem szeret bele egy férfiba túlságosan. A férfiak lábbal tapossák a szerelmet, mert nem tudják, mit kezdjenek vele.
Vajon milyen súlya volna a szerelemnek, ha megfosztanók attól a terheléstől, amit úgy hívunk, hogy küzdelem? Olyan küzdelem ez, amelyben sok emberi érték, sok egyéni energia őrlődik fel, de amelyben ugyanakkor talán még több emberi érték születik.
Tudom, hogy fáj, tudom, hogy félsz,
tudom, hogy inkább megdöglesz csendben,
de azért se kérsz,
tudom, egyszer élünk,
akkor is minek,
te mindent megtettél,
tudom, hogy boldog még sohasem voltál,
hiába villog a tévé, a diszkógömb, meg az oltár,
nincs benned semmi,
ami hasonlít rád,
mégis azt mondom én,
tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban,
ahol mindig sötét van.
Míg te szárnyaltál, én inkább zuhantam,
A földön vergődtem, és végül feladtam.