Szomorú idézetek
(880)
Mikor boldog vagy, akkor érzed a ritmust, de mikor szomorú, akkor érted a dalszöveget.
Na, most padlón vagyok (...). Talán sokkal rosszabb itt az élet, mint amilyen az ágyon vagy egészen máshol lenne? Nem, az élet pontosan ugyanolyan. Az élet az a valami, amit magunkkal viszünk a fejünkben.
Én nem tanultam meg veszíteni. Nem tanultam meg, hogyan kell szépen csendben félreállni és folytatni az életet. Csak hangos tudok lenni, csak üvölteni tudok akkor is, ha el vagyok keseredve.
Lehet, hogy olyan alattomosan vannak elrendezve a dolgok, hogy az élet egyik pillanatról a másikra tönkremehet? Anélkül, hogy az ember tudná, hogyan is? Szinte észrevétlenül? (...) Arról van szó, hogy az ember választ, és rosszul választ? Vagy hogy ugyanazon a régi ösvényen jár az ember, és nem is tudja? S aztán egyszer csak ott hever a szemétdombon.
Néha úgy érzem, akkor lennék boldog, ha egyszerűen lefekhetnék, és soha többé fel se ébrednék.
Ne félj a szomorúságtól, nem marad így! Az óriáskerék alján vagy éppen, de tudd, hogy emelkedsz majd fölfelé, az élet egy óriáskerék.
Fontos, hogy ne gondolkodjatok túl sokat önmagatokon. A legtöbbször túlzásba viszitek önmagatok elemzését, és a görcsös agyalással csak még több problémát és feszültséget teremtetek.
Egy emberi szív bizonyos számú dobbanásra termett. Ha nem serkented állandóan, ha nem hajszolod agyon bánattal, kétségbeeséssel, akkor sokkal tovább működik.
Nem akartam sírni, de szinte vártam, hogy fogok; kezdtem szétmenni, mint papír zsebkendő a felhőszakadásban.
A depresszióval az a nagy probléma, hogy megakadályozza, hogy a beteg "normálisan" gondolkodjon és viselkedjen. A depressziós ember nem úgy gondolkodik, mint aki nem érintett. Ahogy a fuldokló ember sem lélegzik ugyanúgy, mint az, aki nem merült a víz alá.
Néha, amikor sajnálom magam, az ellenkező nézőpontot próbálom ki: kitágítom a látószögemet, amíg csak egy porszem nem leszek a bolygónkon.