Szomorú idézetek
(922)
Hervadva húll már a levél a fáról,
És elszállt a virágok illata:
Igy tűn el az öröm, csak múlt bujáról
Meg nem feledkezik a szív soha.
A boldogtalanság újra meg újra visszatér (...). Ne hagyja elbizakodni a szívét! Soha nem lehet védett. Senki sem az.
A szomorúságnak is van létjogosultsága. Nem kell azonnal megszüntetni, beleengedhetjük magunkat. Jó, ha néha elcsendesedünk, és a rossz érzéseknek is helyet adunk.
Ha tizenöt évet vissza tudnék szállni,
Milyen szép meséket tudnék kitalálni.
Soraim behintném jókedvvel, tréfával,
Olvasóm nem bírna a sok kacagással.
De most vidám írást ne várjanak tőlem,
Kínnal, fájdalommal van tele a lelkem.
Hogyha víghoz fognék, semmiképp se menne,
Legfeljebb egy hitvány paródia lenne.
Úgy éreztem, ki tudnék gyalogolni a világból. Úgy éreztem, hogy a világnak van egy konkrét vége, ahol befejeződik, csak odáig kell elsétálni, és utána már a világon kívül leszek, ahol elmúlik a homály, és kisüt a nap. Csak a tábláig kell elmenni: VILÁG, piros vonallal áthúzva. Lehet, van ott egy határőrbódé, a vámos elkéri az útleveledet, belepecsétel, és mehetsz Isten hírével, kifelé a világból.
A boldogságnak nincs jelen ideje. A boldogságnak csak múlt ideje van. Most tudom, hogy akkor boldog voltam, de akkor nem tudtam, hogy boldog vagyok. Csak a boldogtalanságnak van jelen ideje, igaz, ennek múlt ideje és jövő ideje is van. Ez nem igazság.
Esténként, hogyha kihunyt már az alkonyat,
én búcsút intek és várom halálomat,
s rideg napoknak hajnalára ébredek,
köszöntve újra kínnal teli életet.
A pokolból nincs menekvés. (...) Bár bizonyos tekintetben a földi élet is pokollá válhat, ahonnan nincs menekvés.
A fény akár egy kis szikrájával is képes átváltoztatni a csüggedt szomorúságot halhatatlan örömmé.
A jó dolgok még jobban ízlenek, amikor az embernek nincs lelkiereje. Már sokszor megfigyeltem. Ha az ember a legszívesebben megdöglene, akkor a csokoládé a mindennaposnál is finomabb.