Szomorú idézetek
(902)
A boldogtalanságot a legjobban olyan különbségként határozhatjuk meg, ami a képességeink és a várakozásaink között fennáll. Egy kétlabdás zsonglőrnek nem szabad megpróbálnia a háromlabdás zsonglőrséget, hacsak nem élvezi a próbálkozást.
Immár gyógyulok,
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem.
Immár mosolyogni megtanultam újra
És aztán rendre szépen elfelejtem.
Az embernek olykor szomorúnak kell lennie, hogy jobban értékelhesse később a boldogságot. Ahogyan esőre is szükség van a napsütéses időszakok között.
A sötétben érkező hír mindig vérfagyasztó, nem ad időt a gondolatok rendbe szedéséhez, a viselkedést megigazítani, az érzelmeket pórázra kötni.
Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdődött, mi hozta
létre - a társadalom? a család?
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? - ezt a fekete lánc-
reakciót, a rosszat...
Olyan mindegy ugyan. A lavinát
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át...
Hogy képzeltem: talán mi...?
Csúszik velünk is lejjebb a világ -
ki bír útjába állni?
A szomorúság, a valódi bánat, az egy bátor, sokrétű érzés. Azt jelenti, hogy hordozója már átélte az örömöt, és felvállalja annak elvesztését, veszteségét is: a bánatot. (...) A szomorúság nem depresszió. A szomorúság élethelyzet. Az élethelyzet megoldásával ki lehet jönni belőle, bár törvényszerűen lesz utójátéka a bánatnak, lenyomata a bőrön. A depresszió azonban nem az örömből fakad, mint a bánat, hanem a depresszió az élet elvesztése, a közöny.
Nem mindenki él boldogan, amíg meg nem hal. Van, aki boldogtalanul él, úgy öregszik meg, úgy is hal meg.
Csak annyi bánatot vádoljatok a szívetekre, amennyit ki tudtok beszélni magatokból. Mert a sok étel megnyomja a gyomrot, az igen-igen sok bánat megnyomja a szívet.
Egész télen nem nevettem. Pontosabban egy egész évig nem nevettem. Egy egész évig olyan halkan beszéltem, hogy senki nem értette, mit mondok. Aztán az ismerőseim kevésbé tűntek boldogtalannak, ha meghallották a hangom a telefonban.
Jobb egy kis bánattal élni a napos földön, mint fájás nélkül lenn penészedni a gyökerek alatt.
Ha egy ember nem képes hinni a másnap reggelben, ami maga a nyilvánvaló csoda, ha egy ember nem úgy ül le egy szobában, egy teremben, hogy leshesse az ajtót, vajon nyílik-e? És ha addig nem is, de a következő pillanatban okvetlenül belép valaki, hogy évekre visszamenően is igazolja az ajtóleső létezését, ha az emberből elmúlik a várakozás gyönyörűsége, ha már nem kíváncsi a következő napra, a jövő hét keddjére, szerdájára, (...) akkor nagy a baj.