Szomorú idézetek
(891)
Ha egy ember nem képes hinni a másnap reggelben, ami maga a nyilvánvaló csoda, ha egy ember nem úgy ül le egy szobában, egy teremben, hogy leshesse az ajtót, vajon nyílik-e? És ha addig nem is, de a következő pillanatban okvetlenül belép valaki, hogy évekre visszamenően is igazolja az ajtóleső létezését, ha az emberből elmúlik a várakozás gyönyörűsége, ha már nem kíváncsi a következő napra, a jövő hét keddjére, szerdájára, (...) akkor nagy a baj.
Minden körülmények között őrizd meg a semlegességed! (...) Figyelj, és közben ne ítélkezz! Engedelmeskedj, és ne vitatkozz! Tanulj, de ne légy elfogult! Érdeklődj, de ne kötelezd el magad! Végezd a dolgod, és ne várj cserébe semmit! Ez az egyetlen módja, hogy ne szenvedj.
Ha az ember nem látja értelmét az életnek, akkor nem nagyon törődik azzal, hogy mi történik vele.
A boldogtalanság természetellenes állapot. Van, de még mennyire van, nem is ritkán, hogy örömtelen és sivár az életed, de csak azért, mert ilyenkor nem hallod önmagadat, aki azt súgja: "Nincs semmi baj!"
Nézz fel az égre! Minden csillag okkal ragyog odafent, akárcsak én, de én darabokra hullok.
Az a legrosszabb az elmebetegségben, hogy az emberek elvárják, hogy úgy viselkedj, mintha nem lennél az.
A kocsmába felejteni jövünk, hisz megtapos az élet, mint a búcsúban elejtett eperfagyit a körmenet.
Mivel a melankólia, a lehangoltság egyidős az emberiséggel, ám a rosszkedvet kísérő, jellegzetes (testi) tünetegyüttest csupán alig fél évszázada nevezik depressziónak, óhatatlanul felvetődik a kérdés: lehet, hogy csak azóta tartják betegségnek ezt az állapotot, amióta "feltalálták" az ellenszerét? Vagyis a "gombhoz varrták volna a kabátot"?
Mikor boldog vagy, akkor érzed a ritmust, de mikor szomorú, akkor érted a dalszöveget.
Na, most padlón vagyok (...). Talán sokkal rosszabb itt az élet, mint amilyen az ágyon vagy egészen máshol lenne? Nem, az élet pontosan ugyanolyan. Az élet az a valami, amit magunkkal viszünk a fejünkben.
Én nem tanultam meg veszíteni. Nem tanultam meg, hogyan kell szépen csendben félreállni és folytatni az életet. Csak hangos tudok lenni, csak üvölteni tudok akkor is, ha el vagyok keseredve.
Lehet, hogy olyan alattomosan vannak elrendezve a dolgok, hogy az élet egyik pillanatról a másikra tönkremehet? Anélkül, hogy az ember tudná, hogyan is? Szinte észrevétlenül? (...) Arról van szó, hogy az ember választ, és rosszul választ? Vagy hogy ugyanazon a régi ösvényen jár az ember, és nem is tudja? S aztán egyszer csak ott hever a szemétdombon.