Szomorú idézetek
(984)
Szivemben (...)
halomra gyűlve
a bánat bánatra kövül,
míg hűs mosolyú kis közönyök
mászkálnak gondjaim körül.
Az ember a szenvedésre és a fájdalomra született, de természete a derűt is igényli, miként a virág a napsugárt.
Ne a magad terhének elviselhetetlensége felett siránkozz, nézz körül részvéttel azok között, akiknek még keservesebb a keresztjük!
Idővel minden rendbe jön, ha maga az ember hagyja, hogy rendbe jöjjön. De amiként a test sebeinél is fontos a gyógyuláshoz, hogy a beteg meg akarjon gyógyulni, úgy a lélek sebeinél is akarni kell a gyógyulást.
Vannak, akik eltorlaszolnak minden ajtót és rést, amelyen keresztül a napfény bejuthatna a szívükbe, márpedig, aki az ablakot zárva tartja, annak számára hiába van odakünn a legragyogóbb napsütés.
Számtalan esetben mi magunk vagyunk a magunk démonjai, akik mesterségesen megduzzasztjuk fájdalmainkat, szenvedéseinket dédelgetjük, és a szomorúságot szomorúságra gyűjtjük.
Mint felhőből fény ha villan.
Rózsaillat, mely elillan,
S tünde álom:
Hajh, ilyen csak e világon
A boldogság.
Rám is fénylett - semmivé lett!
Én is szíttam - szerteszéledt!
Eltűnt álma!
Mi maradt meg? Könnyem árja
És az emlék.
Miért választják az emberek a szenvedést a boldogság helyett? Miért sírnak inkább, mint örülnek és mosolyognak? A válasz egyszerű: mert nem tudnak róla, hogy boldogok, amikor boldogok, csupán utóbb sóvárognak a letűnt szép idők után. Sokan pedig a boldog élet poharának alján, miután az édes nektárt magukba szívták, annak múlásával a szomorúságot ízlelgetik, majd visszatekintve keserűnek érzik az édeset is.
Ha útjaim vannak, tenni szoktam.
(...)
Ha gondolataim, könyvet írok.
Ha vágyaim, hát élek boldogul.
Csak a bánatomból nem kér senki.
Verseknek adom, mint szolgának az úr.
Csak a buta bánkódik jogosan, ugyanis csak a buta hozza magát olyan helyzetbe, hogy bánkódni kényszerül.
Az élet legalja, amikor a régi szar időkre is már-már úgy gondolok, mintha jó lett volna.
Teljesen mindegy, hogy variálódnak az események az életemben, a vége mindig az, hogy egyedül vagyok és nem alszom.
Belehalhatok a bánatba, sírhatok a nehézségeken, átkozhatom szerencsétlen sorsomat. Csinálhatok magamnak poklot itt, a Földön. Vagy felállhatok, építkezhetek a fájdalomból, kereshetek vigaszt, örömöt. Én döntöm el, mit teszek.
A nagy szenvedések átgyúrják az embert. Néha a pusztulás felé, a meghalás felé, megtörténhet azonban, hogy a szenvedés kisüti az addigi lényünket, és megváltozunk általa.