Szomorú idézetek
(860)
Az élet nagyon szomorú tud lenni, és általában az is. Az emberek úgy tesznek, mintha ez nem így lenne, és hazudnak a gyerekeiknek (...), azért, hogy ne ijesszék el őket és ne ábránduljanak ki, pedig igen, az élet szomorú tud lenni.
Amikor az ember szíve megszakad, akkor valami olyasmit érezhet, hogy mennyire tökéletesen egyedül van ezen a világon.
Egy pillanatra elhittem, hogy bizonyos dolgokkal majd be lehet tapasztgatni azokat a lyukakat, amelyek a boldogságom falán tátonganak. De házzal, kocsival, kutyával, kerttel, nagy káddal meg illatos ágyneművel nem lehet befoltozni egy életet. Lehetetlenség.
Reménykedünk. Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színű házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappaliba, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek. Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.
Annyiféle a szomorúság, ahány órája van az életünknek. És valószínűleg még annál is több. És mindegy, hogy tudod-e, honnét jön ez vagy az a szomorúság. Hozzátartozik az életünkhöz. Ha engem kérdezel, szerintem még az állatok is szomorúak. És talán a fák is. Csak a kövek nem. Azok csak feküsznek, és nem csinálnak semmit. De ki vágyna erre?
Ha szomorú vagy, szomorú zene kell. Az hiányzik a legkevésbé, hogy valaki megpróbáljon felvidítani. Olyankor tudni akarod, hogy más is ugyanilyen nyomorultul érzi magát, és tudja, mit érzel. Így tudod, hogy nem vagy egyedül.
Nézz rám (...). Beszélj hozzám időnként. Találj számomra gyógymódot ezek ellen a könnyek ellen, nagyon szeretnék életemben először fellélegezni.
Évekig emlékekből és a fantáziám alkotta jelenetekből éltem, csak ez maradt, nem volt más kapaszkodóm. A boldogtalanok trükkje ez, ami mindig beválik.
Mindig ugyanazok a dolgok ismétlődnek, és mindegyikünk csak jelentéktelen pont a világegyetem végtelenségében, és mégis, ha egy kislány elveszíti a játékát, ügy tud sírni, mintha vége lenne a világnak. Miért annyira ragaszkodó minden gyerek? Miért nem változott ez semmit az evolúció során? Ugyan mire jó az a sok haszontalan bánkódás?
A bőrt, vágást, sebet össze lehet varrni, de azzal csak a külső sérüléseket lehet meggyógyítani. Nekem minden bajom belül van.
Amikor az ember szeretne kifejezni valamit, bizonyos szenvedések el tudják juttatni olyanfajta reflexióra, hogy így vagy úgy, de képes lesz elfogadni ezt a szenvedését, és megtanul vele élni. Aztán utána pedig átalakítja kreatív energiává.
Néha elkövetkezik az a pillanat, mikor a boldogság mellett kell dönteni, mivel túl sokáig szomorúnak lenni nagyon kimerítő dolog.