Idézetek a társadalomról
(2696)
Sokszor halljuk, hogy olyan, mintha a koronavírus-járvány miatt a világ kifordult volna önmagából. Azt hiszem, a legtöbben mégis tisztában vagyunk azzal, hogy ez már régen megtörtént, én legalábbis pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor ezzel szembesültem. Néhány évvel ezelőtt történt, egy napsütéses, tavaszi délutánon. Nem az őserdő lángolt, nem terrortámadásról érkezett hír - csak kaptam egy csomagot Kínából.
A járványhelyzet eddig nagy próbatétel, az egyéni és közösségi reakciók eltérők. Sokakban növekszik a szorongás, a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság érzése, s ezek a szorongások tovább rombolhatják a társadalom szövetét. Bezárkózás, bűnbakképzés, félelem az idegenektől - gyakran szembesülünk azokkal a konkrét történetekkel, amelyek arra utalnak, hogy a karantén láthatatlan falakat emelt közénk, s ezeket a falakat nehéz lesz lebontani. Ugyanakkor számtalan olyan kezdeményezéssel is találkozunk, amelyek megmutatják a szolidaritás és az önzetlenség erejét.
Nem az idióták élnek közöttünk, hanem egy vékony, gondolkodó réteg szorult be a téveszmésen állást foglaló, ezt pedig igen harcosan képviselő többségbe.
Az élet a globális kapitalista rendszerben is épp annyira esetleges és egzisztenciálisan kiszolgáltatott, mint a történelem korábbi időszakaiban. Amint ez az éghajlatváltozásnak, a természetnek való kitettséggel hatványozódik, már végképp nem tartható tovább a civilizációs biztonság illúziója.
A gazdasági világválságon a fejlettek óriási áldozatok árán túl fognak vergődni, de a közepesen fejlett világ - the rest of the world - meredeken hullik a feneketlen sötétségbe. Ahol intelligensen kezelik a vírust és a válságot, ott a veszteséget minimalizálni lehet. Ilyen ország nagyon kevés van. Az eddig is tágra nyílt olló a fejlettek és a finomkodva fejlődőknek nevezettek között exponenciálisan tovább nyílik. (...) A földkerekség teljes politikai és gazdasági szisztémája leszerepelt. Elő szokott fordulni ilyesmi, ilyenkor a szélsőségesen irracionális hit segít, mint például kétezer évvel ezelőtt a kereszténység. Az ember, ez a vallásos vadállat, az objektíve megoldhatatlan problémákat radikálisan új vakhittel szokta orvosolni.
Ha lenni kell valaminek, hát liberális lennék, mert a konzervatívok szélhámosok.
A globalizáció visszafordíthatatlan. Ez olyan, mint az időjárás, nem az a kérdés, hogy szeretjük-e, hanem hogy tudunk-e hozzá alkalmazkodni. Ez a folyamat már több mint 500 éve a nagy felfedezésekkel és a gyarmatosítással kezdődött, az ipari forradalom felgyorsította, a napjainkban zajló informatikai forradalom pedig végképp beteljesíteni látszik a sokszínű világ összeforrását egyetlen hatalmas világfaluvá. És ettől még a világ kultúrájának gazdag sokszínűsége fennmaradhat, sőt, gazdagabbá is válhat.
A hidegháború korszakának egyik félelmetes híre a neutronbomba felfedezése volt, amely nem rombolja le a településeket, csak az embereket öli meg. A kihalt városokban érintetlenül megmaradnak az épületek, enyészetre várva. A koronavírus járványa ehhez képest puha biológiai fegyvernek tűnik, amennyiben az emberek többségét nem öli meg, de megváltoztatja az egész társadalom magatartását. Az izoláció, az atomizáció és a fizikai távolságtartás társadalmi méretűvé vált.
A járvány "demokratikus", abban az értelemben, hogy a vírus nem válogat az áldozatokban: kortól és fizikai állapottól függetlenül bárki a célpontja lehet. Keveseket öl meg, de mindenkit megrettent, noha a jómódúak sokkal jobban meg tudják szervezni a védekezésüket. A betegeket, a szegényeket, a veszélyeztetett munkahelyeken dolgozókat és az idősebbeket a járvány jobban sújtja. Többek között azokat az orvosokat, nővéreket és tanítókat, akik munkáját a társadalom kevésbé ismeri el. Mindazok, akik az átlagnál amúgy is védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak, a járvány végén még rosszabb helyzetbe kerülnek. Őket sújtják leginkább a járvány gazdasági hatásai, amelyek széles skálán mozoghatnak a munkanélküliségtől az éhezésig. Az állami újraelosztási politika változásaiban mérhető ilyenkor a társadalmi szolidaritás. Ilyenkor derül ki, hogy az adott közösség számára mit ér egy ember élete.
A polgári demokráciák egyetlen, konkrét, könnyen értelmezhető politikai vagy vallási irányzatot sem képviselnek kitüntetetten. Bennük az állandó kompromisszumkeresés a politika legfontosabb eszköze, ami látszólag az állandónak tetsző válságok "mocsarába" rántja le a politikát. A választók többségét alkotó tájékozatlanok pedig konkrét, megnyugvást, rendet és biztonságot nyújtó - látszólagos - fogódzó nélkül maradnak.
Hiába a legtisztább szándék, a nép dönt. A nép viszont nem biztos, hogy szekuláris államban, európai típusú demokráciában akar élni, nem biztos, hogy civil államot akar. Ennek a kinyilvánítása azonban még mindig demokratikus alapjog.
A tömegek sohasem lázadnak fel önszántukból, és sohasem lázadnak fel csupán azért, mert el vannak nyomva. Amíg nincs lehetővé téve számukra, hogy mértékük legyen az összehasonlításhoz, igazában soha nem is fognak a tudatára ébredni annak, hogy el vannak nyomva.