Idézetek a társadalomról
(2487)
A történelem arra tanít, hogy a legnagyszerűbb kultúrák mindig a progresszív erők és a hagyományőrzés közötti egyensúly fázisában alakultak ki. Nagy mértékben ez jellemzi az ember és a számítógép közötti szimbiózis korszakát is.
Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat? ... Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy új évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé "tökéletes" és szabadabb.
A feltaláló a kezdeti időszakban azért kap monopóliumot alkotására, mert a társadalom, az állam, a szakma anyagi ösztönzőket akar biztosítani olyanoknak, akik hasznos dolgokat - például rák-gyógyszert - találnak fel. De a szabott idő elteltével jobb is, ha mindenki úgymond "lopni" kezdi az addig szabadalommal védett emlőrák-gyógymódot, mert az is a társadalom érdeke, hogy a lehető legtöbb ember lemásolhassa a hasznos találmányt, hiszen csak így lehet igazán birtokba venni, illetve tanulni belőle másoknak, csak így lehet rá építeni, és jobb, olcsóbb stb. alternatívákkal előállni.
Teljes egészünkben megvalósulni, vagyis kihordani minden lehetőségünket: ez volna a lét célja? De ha az ember esetében az így megvalósuló egyén a társadalom ellen fordul, vagy homicid szeszélyei kerekednek? Számomra Napóleonnál rokonszenvesebb egy öreg fa, mely gyökereivel és szélben susogó leveleivel csak fennmaradásáért küzd, de semmilyen mondvacsinált cél érdekében nem tesz kárt saját fajtájában. Veszi, amit a fák társadalmi rendje kimért számára, és termésének kifogyhatatlannak látszó, bizakodó igen-jével válaszol.
Ha menekült vagy, sok minden más mellett azon is aggódsz, hogy nem jelentesz-e terhet másoknak.
Nem tanultunk semmit abból, ami az elmúlt pár ezer évben történt. Ugyanazokba a csapdákba lépünk.
A technikai eljárások egyöntetűsége mesterséges egyformaságot teremt az emberek életében, és ez az uniformizálás fokozatosan kihat tudatukra is.
Ki fákat ültet, előre tudhatja hihetőleg, mily növések lehet s lenni fog, ha azon helyet, hova ülteti, előbb gondosan megvizsgálja. Így a nemzetek növését, kifejlődését s éltek hosszát is néminemű igazsággal előre jövendölhetni, ha alapjok vagy szellemek miségét szorgalommal nyomozzuk, s azt átlátni lelki erőnk megengedi - vagy inkább, ha testi gyáva létünk lelkünk tehetségit nem gátolja.
Néha úgy tűnik, hogy a jófiúk győznek, néha pedig úgy, hogy a rosszak. Végül mindig ugyanaz a képlet: idővel kiegyenlítik egymást.
A pénztőkét előtérbe helyező gazdasági szemlélet abban érdekelt, hogy ellentéteket szítson és a bizalmat rombolja, és ma sajnos Magyarországon ennek vagyunk a tanúi és az áldozatai egyben.
A demokrácia állandóan zajlik; nem csak a választás napján, hanem minden másodpercben és minden órában. A közvélemény az, ami a szabad világot működteti.
A nyugati átlagszavazó alultájékozott és közönyös, nem csoda hát, ha a modern politika az ő megtévesztéséről szól. Ebből egyenesen következik, hogy a legfontosabb kérdés nem az, hogy mit tudnak az emberek a politikáról, hanem hogy mit nem. Egy lépéssel közelebb is jutunk így ahhoz, hogy miért fölösleges racionális érvekkel fárasztani magukat a politikusoknak, és miért érdemes inkább az érzelmekre hatni.