Idézetek a társadalomról
(2878)
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
Az embernek meg kellene értenie, hogy saját maga is egy általános feladatmegoldó gép, és ez a funkciója az emberi evolúció sok millió éve alatt csiszolódott ki, általa értük el az emberi társadalom és technológia minden eredményét. Az emberi intelligencia nem egyetlen testbe, egyetlen programba lett belegyömöszölve, hanem nagy közösségek, nemzetek, társadalmak hordozzák, és természete folytán szinte minden feladat megoldására képes. Ha kiválasztjuk egy-egy tulajdonságunkat, például az ember testi erejét, állkapcsának zúzóképességét, izmainak teljesítményét, azt látjuk, hogy számtalan olyan állat él a Földön, amelynek ezen tulajdonságai sokkal jobbak, és mégsem vette át az "uralmat" felettünk. Az ember ereje a közösségeiben, a milliárd részre osztott, kíváncsi, érdeklődő, kreatív elméjében rejlik, amely állandóan ontja magából az ötleteket; a kommunikáció során ezek az ötletek rekombinálódnak, szelektálódnak, és gyorsvasút, háromdimenziós tévé, tenyérnyi, mindent tudó mobil lesz belőlük.
Minden hivatás vagy szakma megérzi, ha nem olyan fontos a társadalomnak vagy akár csak az államnak. Ennek nagyon nagy ára van.
A civilizáció semmivel sem természetellenesebb, mint az ősállapot; a világnak mindig az a rendje, ameddig eljutott.
A járványhelyzet értékelése hálózatos gondolkodást igényel, amire a politikusok sokszor nem képesek, de némelyik tudós sem.
Ha az olvasó abban a tévképzetben élne, hogy a technológiai fejlődés a szellemi és társadalmi fejlődést is magával hozza, nagyot téved. Vészhelyzetben képesek vagyunk ugyanúgy viselkedni, mint több száz, vagy akár ezer évvel ezelőtt.
Dzsingisz kán valószínűleg pestisben halt meg, ami az általa felépített rendszer végét is jelentette. A járvány ki tudja billenteni a megszokott egyensúlyt. Régebben nem tudták hová tenni egy-egy betegség megjelenését, azt, hogy mi mozgatja ezeket, de azzal tisztában voltak, hogy a járvány mi mindent söpörhet el, mit formálhat újra.
Az életveszélyes válságok kezelésének nincsen szabálykönyve. Ilyenkor megmutatkozik egy-egy ország kultúrájának minden ereje és gyengesége.
A pandémia nem ismer határokat, ezért csak összefogással küzdhetünk ellene. Maga a természet fog bennünket rákényszeríteni az együttműködésre, mert megbüntet, ha ezt nem tudjuk megvalósítani.
A Covid valójában a jövő járványaira figyelmeztet, arra, hogy a probléma sokkal összetettebb, mint valaha gondoltuk. Fel kell készülnünk az esetleges következő járványokra. Például úgy, hogy elkezdünk olyan politikai vezetőket választani, akik számára nem csupán saját újraválasztásuk a fontos, nem csak rövid távra készítenek terveket, és nem csak politikai szövegként használják, hogy a fiainknak meg az unokáinknak legyen meg minden, ami nekünk is van, hanem valóban ebbe az irányba mennek. Tudom, ez idealizmus, és sejtem, hogy nehezen kivitelezhető, de a fennmaradásunk függ ettől.
Olyan nemzetközi rendszerre lenne szükség, amely alkalmas a járványok előrejelzésére és kezelésére. Ám erre a politikai rendszerek nem készültek fel: hiányzik a közös hajtóerő.
Az alapértékek segíthetnek egy krízis megoldásában, de hátráltathatják is. Az alapértékek sikerre vihetik a megoldást, ha tisztánlátást és erőt adnak, amelyek alapján az érintett meg tudja fontolni, életének mely területein kell változtatnia. A megoldást viszont hátráltathatják olyan alapértékek, amelyek a megváltozott körülmények között már nem tarthatók.
Minél szegényebb egy ország, gazdagjai annál bizarrabb tollazatban járják egyre debilebb táncaikat.