Idézetek a természetről
(589)
A növény virágot bont, hogy a méhek rászálljanak és megtermékenyítsék. A gyümölcs elszórja magvait, hogy új növények bújjanak elő a földből, amelyek aztán újra virágba borulnak, hogy odacsalják a méheket, amelyek megtermékenyítik, hogy újra gyümölcsöt hozzanak, és így tovább, a végtelenségig.
Amikor nekivágtunk ennek a hegynek, olyan félelmetes őserdő meredt felénk, hogy szinte visszariadtunk tőle - azt hittük, nem is tudunk a sziklák és fatörzsek kuszaságába behatolni. De amint feljebb hágtunk, a kép barátságosabbá változott. Most már úgy éreztük, hogy egy gigászi kupolacsarnokban járunk, melynek se vége, se hossza; teteje a magasban egymásba olvadó, ölelkező lombkoronák zöld, áttetsző mennyezete, amelyet ezer meg ezer hatalmas oszlop tart: olyan vastag fák, hogy törzsüket három ember is alig tudta volna átkarolni. Egy ilyen erdő végtelen harmóniával tölti el az ember szívét.
A természet újra és újra megmutatja az erejét, hiszen az Univerzumban olyan hatalmas erők működnek, amiket esélyünk sincs befolyásolni. Elhitetjük magunkkal, hogy a táplálkozási lánc tetejére felküzdve magunkat, a technikai forradalmi fejlesztéseinkkel mi uraljuk a bolygónkat, az élővilágot és a természetet. Pedig sokkal sebezhetőbbek és védtelenebbek vagyunk, mint gondolnánk, a természet pedig folyamatosan figyelmezteti az öntelt és beképzelt emberiséget a hibáira, csak éppen akkora már az arcunk, hogy nem tudjuk, vagy nem is akarjuk mindezt tudomásul venni.
Búcsúzom, zöld mezők, boldog ligetek,
Hol örömöt lelnek a nyájak,
Hol bárányok legelnek, néma csönd remeg,
S ragyognak az angyallábak,
Osztva láthatatlan áldást,
S vigadalmat folyvást,
Minden virágra és rügyre,
Minden szunnyadó kebelre.
Ha láng tör ében éjbe lobogva, mint a fáklya,
S a végtelen homályból sugárt hint szét a fákra,
Keringenek a Holdak, ragyognak ünnepelve,
S a rajzó Napkorong mind imára térdepel le,
Imára tárja karját az ájtatos Természet,
A feltámadt, új nappal kitárult köntösének.
S villám-tekintetétől halandók könnye árad
Halandók könnye hódol az ő szent sugarának.
A szánkózás az éjszakai hóesésben, csodálkozó őrökkel körülvéve, a legtökéletesebb csendben és nyugalomban, igencsak varázslatos, lélegzetelállító, és végtelenül kacagtató élmény.
Bekeringőzött a tavasz, minden fát és bokrot táncra kért, és a növények örömmel öltötték fel a rózsaszínű és fehér, halványsárga és bíbor, illatos sziromruhájukat.
Süssön a nap
Ragyogjon
Nincs ennél szebb
Azt mondom
Lelkem szárnyal
Egyszeribe
Tavaszt kérek
Reggelire.
Én egy könyvet olvasok, s az olyan egyszerű és közérthető, hogy nem kell sokat rágódni az értelmén. Ez az olvasmányom már negyven éve, s még nem untam meg. (...) Nézz körül, itt fekszik előtted kinyitva. Ez a könyv a természet: sorai az erdők, a dombok, a patakok.
Az állatok csaknem kivétel nélkül meg tudják választani környezetüket: menedéket keresnek a vihar elől, ennivalót és társat keresnek, vagy az évszakok változását követve kedvezőbb időjárású vidékekre költöznek, a növényeknek azonban tűrniük kell az időjárás jelentette megpróbáltatásokat, és alkalmazkodniuk kell a mindenkori körülményekhez, mert nem kelhetnek útra, hogy kedvezőbb környezetet keressenek. Így aztán bonyolult érzékelő- és szabályozórendszert fejlesztettek ki, és ennek révén növekedésük ütemének változtatásával idomulnak a környezeti viszonyokhoz.
A növények nem csak kibocsátják az illatokat - érzékelik is a többiek illatanyagait.