Idézetek a természetről
(475)
Azt hiszik: az ember szabad... nem látják a láncot, mely a kutakhoz köti, s úgy fűzi a föld méhéhez, mint egy köldökzsinór. Ha egy lépéssel továbbmegy - belepusztul.
- Melyik a kedvenc virágod?
- A pitypang.
- Miért?
- Mert szabadban, vadon nő és nincs ára.
Nincs olyan, ami ne szeretné a napot. Meleget és életet ad nekünk; elolvasztja a tél havát és jegét; serkenti a növényeket és a virágokat. Neki köszönhetjük a hosszú nyárestéket, amikor nem száll le a sötétség. Megóv a tél közepén, amikor a sötétség csak pár órára törik meg, a nap pedig hideg és távoli, mint egy holttetem fakó szeme.
Az erdő önmagába hal, növekszik, miközben a formák elenyésznek, felfalatnak, újból meghosszabbodnak.
Jöjj, szép tavasz, jöjj, tünde, enyhe lég!
A felhő kebliből, míg zene kél,
És rózsaszirmok árnyas fátyla rejt,
Ereszkedj hát a földjeinkre le.
Bimbó-fejtő szép tavasz!
Mint kis gyermek, olyan az:
A mogorva tél után
Fürge, tiszta, friss, vidám!
Milyen ostobák vagyunk, amikor azt hisszük, hogy erősebbek lehetünk a tengernél vagy az égnél!
A természet apró szigetekre szorult vissza a hamis és mesterséges világ tengerében, szigetekre, ahova az ember ellátogathat megcsodálni, fényképet készíteni a lakóiról - legyen szó állatokról, növényekről, fákról, sziklákról, folyókról vagy hegyekről, mintha valami különleges kiállítási darab lennének egy múzeumban, anélkül, hogy felfogná, hogy valaha ezek a sziklák, völgyek, folyók nem védelemre szoruló örökség voltak, hanem saját otthonunk, saját szupermarketünk, saját iskolánk. Egyszóval a saját bolygónk.
Vajon nem pont ezt keressük, amikor megmászunk egy hegyet? Amikor a hegycsúcsokon és gerinceken futunk végig? Az érzést, hogy emberek vagyunk, parányiak és jelentéktelenek a világban, ahol a természet felfoghatatlan ereje vesz körül minket? Mint egy csecsemő, aki édesanyjához bújik, hogy védelmet keressen az ismeretlen és hatalmas világgal szemben. Harcolunk a győzelemért, vagy, ami ugyanaz, azért, hogy észrevétlenek maradjunk, hogy ne verjük fel álmából az óriást, a körülöttünk szunnyadó gigászokat, míg elérjük édesanyánk karját.
A haláltól való félelem rémiszti meg az embereket akkor, amikor megszakad minden kapcsolatuk az ember alkotta világgal. Génjeink megszokták a racionális világ nyújtotta biztonságot, ahol minden a saját védelmünket szolgálja, és ha megszűnik ez a védelem, akkor hirtelen úgy tűnik, életünknek bármely pillanatban véget vethet valamilyen ismeretlen veszély. Irracionális dolog, de ez a félelem az, ami átveszi az uralmat fölöttünk, és az emberi közösség karjaiba sodor, ahol védve érezhetjük magunkat - bárhol a világon, ahová elér a kéz. Cserébe elveszítjük ösztöneinket, melyek segítenének e világ határain túlra merészkedni.
Egy hegy alapjában véve olyan, mint egy ember: ahhoz, hogy szeressük, először meg kell ismerni, és ha már ismerjük, akkor tudjuk, mikor vidám vagy dühös, tudjuk, hogyan bánjunk vele, hogyan kell vele játszani, hogyan kell megóvni, ha bántották, és hogy mikor nem szabad felbosszantani. De van egy fontos különbség: a hegyek, a természet, a föld sokkal nagyobb, mint mi. Sohasem szabad elfelejteni, hogy mi csupán egy kis pont vagyunk, egy pontocska a térben, a végtelenben, és ezek a hatalmas erők bármikor eldönthetik, hogy el akarják törölni ezt a pontot, vagy sem.
Ábrándos lelkek szerint a tenger óriási, kékes tájakat rejt méhében, s akik a vízbe fúltak, ott görögnek hatalmas halak közt, különös erdőkben, kristálybarlangokban. A folyónak viszont csak fekete mélységei vannak, ahol iszapban rothadnak a hullák. Mégis milyen szép, amikor ragyog a kelő napban, és lágyan csobog zsongó nádasokkal szegett partjai közt!