Történelmi idézetek
(589)
Sajnos a történelem igen ingoványos talaj: senkinek eszébe se jutott a megtörtént dolgok legnagyobb részét leírni, akik meg leírtak dolgokat, azok sűrűn tévedtek, őrültek, szélsőségesen rasszisták voltak, vagy hazudtak (sőt, gyakran mindezt együtt).
Az emberiség történetének nagy része tulajdonképpen nem más, mint olyan kórságok története, amelyeket menet közben szedünk össze, majd adunk tovább egymásnak.
Az emberiség legborzalmasabb bűnei egyáltalán nem gonosz zsenik művei voltak. Épp ellenkezőleg, félnótások és megszállottak sora állt mögöttük, akik vakon, fűhöz-fához kapkodva gázoltak előre az események sodrában, túlzott önbizalommal megáldott emberek támogatásával, akik azt hitték, képesek irányítani őket.
Kellő távolításban az emberiség történelme főleg birodalmak emelkedésének, hanyatlásának és egymás halomra ölésének története.
Az ostobaságra és gonoszságra való hajlandóság meglehetősen hétköznapi a világtörténelemben. Tehát nekünk, embereknek meg kellene próbálnunk a múltunkról annak alapján gondolkodni, ami valóban megtörtént, nem pedig homályos nosztalgiával vágyakozni valami leegyszerűsített birodalmi dicsőség narratívájára.
Minden pusztító hatalom sorsa pusztulás: nagy történelmi igazság. Vigasz és reménység.
A letűnt korok embere nem volt földjének tudatlan és hanyag, kihalásra érdemes gazdája, sem pedig bölcs környezetvédő, aki megoldotta az általunk megoldhatatlannak vélt problémákat. Ugyanolyan ember volt, mint mi, és nagyjából hasonló feladatokkal kellett megbirkóznia, mint nekünk. Hogy sikerrel járt-e, az ugyancsak hasonló körülményektől függött, mint amik a mi sikerünket vagy kudarcunkat meghatározzák.
Két kor között a körülmények nem mindig teljesen azonosak, de van bennük épp elég azonosság ahhoz, hogy mi a jelenkorban tanulhassunk a múlt eseményeiből.
A történelemre akár egyetlen személy is számottevő hatást fejthet ki - például egy okos és aktív állami vezető, aki egyrészt látja a közelgő válságokat, másrészt van hozzá bátorsága, hogy idejekorán elébük vágjon.
Kétségtelen, hogy a történelem messze nem pusztán kudarcok sorozata volt, a csoportos döntések gyakran bizonyultak sikeresnek a komplexitás minden nehézségével és csapdájával együtt.
A régi világért, az úri igazságtalanság megvédésére a pap, a bíró, az ügyvéd, a jegyző, a végrehajtó, a rendőr és még nem tudom ki, az egész úri pereputty, a reakciósok mind összetartanak.
Hogy valójában mikor volt, ha volt korszakváltás és korszakhatár az életem során, majd száz év múlva megállapítják a történészek, akik, szemben a ma kutatóival, nem rendelkeznek a közelség vakságával. Hogy ezek a leendő kutatók mikorra teszik a korszakhatárokat, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a korszakváltás történetében, ahol központi szerepet fog játszani a digitalizálás, mondhatni ő lesz a legjobban megfizetett sztár, ott a koronavírus, a pénzügyi válság, szeptember 11. vagy Csernobil legfeljebb mellékszerepet kaphat, ha kap, ha a kasztingot készítők egyáltalán beválogatják őket a stábba.
A jóra fordulásban való reménykedés akkor lenne jogosult, ha az emberiség tanulékony lenne.