Történelmi idézetek
(495)
Az állam még a tébai szentélyeknél is magasztosabb valami, nagyobb, mint Kheopsz piramisa, ősibb, mint a szfinx, maradandóbb, mint a gránit... ebben a mérhetetlen, bár láthatatlan épületben az egyes emberek csak olyanok, mint a szikla repedésében mászkáló hangyák, még maga a fáraó is csak afféle vándor építőmester, aki alig rakott be egy követ a falba, máris megy tovább. A falak pedig nőttön-nőnek nemzedékről nemzedékre, az építés munkája meg tart, egyre tart tovább.
Mielőtt egy kultúra művelni kezdi az írás tudományát, a tudása kizárólag szóban közvetítődik, ezáltal nagyon könnyű átírni a történelmét. Még ha nem szándékos is, elkerülhetetlen.
A múlt nyomokat hagyott a Földön, nekünk csupán az a dolgunk, hogy megfejtsük a jelentésüket.
Egy civilizáció akkor ér el igazi haladást, amikor nagy (mérnöki) kihívásokat kell megoldania, mint például a hatalmas katedrálisok megépítése a 12-13. században, az óceánokon történő hajózás a 15-17. században, illetve a nukleáris, légi és űrprogrammal kapcsolatos akadályok legyőzése a 20. században. Mindezek az egész társadalom számára az általános jólét növekedésével jártak, épp ezért kell költeni az űrkutatásra.
Az emberiség történetében csak az igazán nagy elmék számítanak, és az egyetlen mód ezeknek a szellemeknek a megismerésére az, ha közvetlen kapcsolatba kerülünk munkáikkal.
A legijesztőbb, ha elérkezik az a kor, amikor már nincs tanú. Elmentek, elvitték a korszakok, homály fed bizonyos eseményeket, amelyeket már soha senkitől sem kérdezhetünk meg. Persze kis emberek kis eseményeit, de azok életéből tevődik össze a nagy, az egész.
Aki a jövőről fogalmaz meg állításokat, az csal vagy hazudik. Mit lehetett volna megjósolni akár csak ötven évvel ezelőtt olyan szavak nélkül, hogy kompjúter, internet és mobiltelefon? Semmit.
Az emberek gyakran szépítik meg a múltjukat, a nemzetek pedig gyakran szépítik meg a történelmüket.
Aki a kezdeteket keresi, rákká válik. A történész hátrafelé néz; végül hátrafelé is hisz.
A történelemnek az alapszerkezete vagy az emberi természet történetének az alapszerkezete mindig hasonló elemekből tevődik össze, esik szét. Ha nem is történik mindig ugyanaz, de mindig sok hasonló dolog is történik.
A történelem nem tűri a vákuumot. Ha az éhezés, a járvány és a háború hanyatlóban van, akkor az emberiség teendőinek listájára szükségképpen fel kell kerülnie valami másnak. És ajánlatos nagyon alaposan meggondolnunk, mi legyen az. Másképp hiába aratunk teljes győzelmet a régi csatatereken, teljesen felkészületlenül érnek bennünket az új ütközetek.
Felkutatni az őserdőkben a folyók eredetét veszélytelen vállalkozás ahhoz képest, hogy megtaláljuk a történelmi események forrásvidékeit. Gyöngyre lelni a tenger fenekén pedig szinte könnyű játéknak tűnhet azok szemében, akik mindenáron tudni akarják, hogy ami történt, abban mi az igazság, mi a lényeg.
Ha lehetőséged van nem gondolni a történelemre, vagy nem foglalkozni vele, akár jól, akár rosszul tanultad, vagy attól függetlenül, hogy megérdemli-e a vele való foglalkozást, akkor olyan hajó fedélzetén vagy, ahol előételeket szolgálnak fel, és felrázzák a párnádat, miközben a többiek a tengerben vannak, úsznak vagy fuldokolnak, vagy kis, felfújható tutajba kapaszkodnak, amit felváltva fújnak a kifulladt emberek, akiknek fogalmuk sincs, mi fán terem az előétel vagy a párna felrázása. Aztán valaki fent a jachton azt mondja: "Kár, hogy azok az emberek odalent lusták, és nem olyan okosak és ügyesek, mint mi, akik megépítettük magunknak ezeket az erős, nagy, elegáns hajókat, mi, akik úgy hajózunk a hét tengeren, akár a királyok." És akkor valaki más a fedélzeten olyasmit mond: "De az apádtól kaptad ezt a jachtot, és az ő szolgái hordják körbe az előételeket."