Idézetek az unalomról
(181)
Az, hogy a hétnek épp mely napja van, jelentőségét veszti, ha az ember környezetében senki sem jár dolgozni, és végső soron egyik nap olyan, mint a másik.
Nem baj, ha az ember olyasmivel is megpróbálkozik, ami igazából nem különösebben érdekli. Addig is történik valami.
Esténként visszatekintve sokszor kénytelen megállapítani az ember, hogy aznap sem történt semmi említésre méltó. Habár mi az, hogy említésre méltó? Van, akinek már az bearanyozza a napját, ha kap egy plusz mézes puszedlit a kávéjához.
Ha valaki egész álló nap nem találkozik semmi lényegessel, a legkisebb dolgok is jelentőséget nyernek.
Nincs rosszabb vihar, mint a szélcsend; nincs veszélyesebb ellenség, mint ha nincs ellenségünk.
A boldogság elpárolgása életünkből éppolyan normális, mint a hús rothadása, és többnyire ugyanazok a fiziológiai változások idézik elő mindkettőt.
Az emberi személyiséget minden arra hajlamosítja, hogy hullává szilárduljon.
Amíg az elme mozgásban van, mindig talál valamit, amin csámcsoghat. Ha megpihen, az enyém önmagát kezdi el felzabálni.
Sokkal jobb, ha átjár a félelem, mint ha belefulladnék az unalomba. Az izgalom, hogy nem tudom, mi következik, sokkal jobb, mint az, hogy tudom, a következő napom éppolyan lesz, mint az előző volt. Sosem várni, sosem érezni semmit.
Egyesek meg vannak győződve róla, hogy a tartalmas előadás szükségképpen kicsit (vagy nagyon) unalmas. A komoly mondanivaló ugyanis nem tűri a humort. Szerintem pont a fordítottja igaz: humor nélkül nem lehet komolyan beszélni, legföljebb komolykodva.
Ha az ember rendszeresen a legkisebb ellenállás útját választja, mindig elsőbbséget fog élvezni nála az a lehetőség, amelyik a legkevesebb gonddal jár. A választásai ily módon előre eldöntöttek lesznek, és az élete nem csak hogy nem lesz szabad, de unalomba is fullad.