Idézetek az unalomról
(205)
Annyi mindent csinálhattam volna, nem csináltam semmit. De érdekesek a semmik, néha valamivé válnak, ha elég sok van belőlük.
Milyen lassan ballagnak a napok
tegnapi fények álmok pereméről
felvillannak s megint homályba fúlnak
és sajognak a nappal léptei.
Próbálunk előrenézni, de hát kilátás csak a holnapra esik, a holnap meg ugyanez a nap, vagyis hát megint egy pont ugyanilyen nap - már szerencsés esetben.
Minden lakás olyan, akár a mókuskerék, toporgunk önismétlő rácsain, miközben így elénk táruló távlatai szédítően beláthatatlanok.
Civilizációnk, felkészültségünk számos nagyon hasznos dologra megtanított bennünket. Egyre nem, arra, hogy mit kezdesz magaddal, ha tíz percre magadra maradsz. Magunk vagyunk magunknak a gond.
A sebezhetőség nem más, mint bizonytalanság, kockázat, érzelmi kiszolgáltatottság. Sokan ezek kerülésével igyekeznek távol tartani a negatív érzéseket, kudarcokat, a megszégyenülés lehetőségét az életüktől. Csakhogy ezzel nem csupán a negatív érzések, helyzetek lehetőségét iktatjuk ki, hanem a pozitívokét is. Ha a csalódottságnak nem akarunk esélyt adni, akkor az örömnek, a sikernek sem lesz lehetősége bekopogtatnia hozzánk. Egyszerű fizika: nincs hullámcsúcs hullámvölgy nélkül. Akkor csak a középmezőny marad, a "langyos szar, amiben el lehet dagonyázni", ahogy mondani szokták.
Az unalom az az álommadár, ami kikelti a tapasztalat tojását. A levelek suhogása elűzi ezt a madarat.
Ha valaki éltében ürességet talál, órái hasztalanul s unalommal folynak, s ő nemigen érti s tudja: mire való, mért van s mért él? Bizonyára elfelejté vagy soha eszébe sem juta, hogy van hazája. Nem öli az unalom, kevés lesz annak a huszonnégy óra, s nem untatja azt a kora nyári hajnaltámadat, ki honja ügyében fáradoz. A legszentebb kötelesség teljesítésének érzése tölti be az élet minden helyezetiben édes megelégedéssel a hív hazafit, legyen herceg, legyen zsellér!
A modern kor legmeghatározóbb emberi létélménye: az unalom. Addig csak az arisztokrácia és néhány jobb módú nő unatkozhatott. Az őskori ember, a középkori paraszt vagy az újkori proletár nem ismerte az unalmat, dolgozott a saját és a családja létfenntartásáért, aztán este eldőlt, mint a zsák, és már aludt is pirkadatig. Nem kellett neki se altató, se keresztrejtvény. De immár kinyílt az út a széles polgárság előtt az unalom felé.