Idézetek az unalomról
(164)
Boldog az az ember, aki öregkorában ér fel a csúcsra, és onnan egyenesen az öröklét feneketlenségébe lép. Jaj annak, aki ötvenéves korára elért mindent, és már csak unatkozik.
Ha azért fizetnek, hogy ne csináljak semmit, nem tudok másra gondolni, mint hogy nem csinálok semmit.
Szép dolog egyszer a patakból vizet meríteni, akár egy nap többször is, viszont annak, akinek napkeltétől éjszakáig vizet kell merítenie, és mindennap és minden órában újra és újra, amíg csak az ereje bírja, vizet kell merítenie, az végül a merítő edényt dühösen elhajítja magától, fellázadva teste béklyója ellen. Mert nincs semmi, ami olyan nehezére esne az embernek, mint mindig ugyanazt csinálni.
Milyen borzasztó úgy élni, mikor az ember senkinek sem jelent többé semmit, csak éppen "tölti az időt", mert kénytelen vele, s aztán meghal. De még borzasztóbb "tölteni az időt", mikor az ember fiatal, erős, mikor övé lehetne az élet, a szerelem.
Az ember megtervezi az életét, ami éppen ettől válik unalmassá. Ami kiszámítható, az sosem érdekes.
A terített asztal az egyetlen hely, ahol az ember az első órában soha se unatkozik.