Utazással kapcsolatos idézetek
(353)
Sok száz, sátorban töltött éjszaka után is újra és újra elálmélkodtam rajta, milyen védelmet tud nyújtani a legádázabb időben is két vékony réteg szövet az embernek.
Meggyőződésem, hogy egy expedíció során minden résztvevőnek meg kell adni a lehetőséget, hogy véleményt nyilvánítson egy adott kérdésben, de azt is tudom, hogy vannak helyzetek, amikor egyetlen embernek kell meghoznia a végső döntést, és ez a vezető felelőssége. Tisztában vagyok vele, hogy manapság ezzel a módszerrel sokan nem értenek egyet, ezért is van annyi halálos áldozatot követelő baleset, amelyek többsége megfelelő szakmai irányítás mellett elkerülhető lett volna.
Az utazás nem abban a pillanatban kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor célba érünk. A valóságban sokkal korábban kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert emlékezetünk szalagja tovább forog bennünk.
Ha nincs is szükséged vakációra, amikor tervezni kezded, lehet, hogy szükséged lesz rá, mire elkészülsz.
Az utazás páratlan eszköze a jellem fejlesztésének, mert kiszakít a saját kultúrádból, és megmutatja, hogy a másik társadalom egészen más értékrend szerint élve is működik, minden önutálat nélkül. Ez a találkozás a másfajta kulturális értékekkel és mércékkel arra kényszerít, hogy vizsgáld felül a saját életedet, és vedd fontolóra, hogy talán nem is okvetlenül a tied a létezés legjobb módja.
Az a legizgalmasabb, ha fejest ugrunk egy idegen kultúrába. Ennek legjobb módja, ha biciklire ülünk, hiszen a legcsodásabb helyek általában nem a jól ismert útvonalakon várnak ránk.
Az igazat megvallva a dolog romantikája kissé csorbul, amikor arra ébredünk, hogy a hálózsákunk tele van homokkal, és rákocskák mászkálnak a hajunkban, de a csillagok alatt elaludni a partot nyaldosó hullámok zajára csodálatos érzés.
Az egykori fővárosok meglátogatása nemcsak földrajzi ismereteinket bővíti, hanem bepillantást enged az adott ország múltjába, és elárulja, mennyit változott s fejlődött azóta.
Van valami romantikus abban, ha egy nehezen überelhető vonalon vonatozunk. A szabadság érzése jár át, és közben megcsodálhatjuk a világ legveszélyesebb vidékein lefektetett pályákat, és az azt megvalósító emberi zsenialitást.
Mindig remek móka utazgatás közben kipróbálni a helyi konyhát, de időnként egy-egy falattal nem érhetjük be: a világnak akadnak olyan tájai, ahol erős gyomorra és komoly kalandvágyra is szükség van.
Mindig igen hasznos (vagy legalábbis imponáló) olyasmit ismerni, amivel otthon nem találkozhatunk.
Az Antarktisz a Föld utolsó vadonja. Ha arra vágyunk, hogy mindent magunk mögött hagyjunk, akkor ez a nekünk való hely.
A hópelyhek és esőcseppek, melyek a földre hullanak, a gleccserek óriási jégtömegei, melyek lassan, föltartóztathatatlanul mindig lejjebb nyomulnak, a mélységbe zuhanó hó- és kőlavinák, a szikláról sziklára rohanó hegyi patak, mind a holt matéria titokzatos törvényének, a mélység vonzásának engedelmeskednek. Van azonban még egy éppen olyan titokzatos törvény, amely minden felett uralkodik, ami él: a magasba vágyás, a fény, a nap szomjúhozása. Vagy nem az-e a sudár fenyő égbetörő növése, a viharvert cirbolya függőleges iránya, amelytől még a legmeredekebb hegyoldalon sem tér el?! Nem ez a vágy az, amely a zergét oly magas régiókba hajszolja, ahol már nem remélhet táplálékot és mely a kőszáli bakon úrrá lesz, amikor látszólag céltalanul áll órákig egy magas sziklafokon, nem törődve a leghidegebb széllel? És ez az a vágy, amely többé-kevésbé lángol vagy szunnyadozik minden emberben, akit a lármás világvárosi élet zaja még nem tett süketté a természet hívó szava iránt. Az eszköz lehet többféle és nem lényeges: az egyik bízik a mérnöki tudásban és beleülve a hegyipálya kocsijába, megtalálja ugyanazt a gyönyörűséget, mint aki bízik saját képességeiben és többé-kevésbé veszélyes utakat keres a magasba.