Utazással kapcsolatos idézetek
(453)
Hajnal, országút, még egy ismeretlen táj.
Véget nem érő út visz megint valahonnét, valahová.
De hiszen én akartam így,
soha semmit meg nem bántam,
Csak tudod, régen volt, és már úgy hiányzik,
hogy a hegyeimet újra lássam.
Csak benzin legyen,
ez épp elég nekem,
és a boldogságom szedi a lábát.
A térkép a fejem, az utat ismerem talán,
de igazából az se baj, ha eltévedek,
mert addig is megyek,
néha túl a józan ész határán.
Te akkor érsz haza, ha útnak indulsz
az úton levésnél mást nem ismersz jobban
ott az otthonod, ahol idegen lehetsz
ne fogadkozz, remélj, hogy eljön az utolsó
az idegenség az otthonod, hazád.
Egy pontatlan térkép alapján tájékozódni mindenképpen veszélyesebb, mintha valakinek egyáltalán nincsen térképe, lévén hogy egy hibás térkép hamis elbizakodottságot ébreszthet az utazóban, és könnyedén megeshet, hogy az illető nem hagyja, hogy azok az ösztönös megérzések vezessék, amelyekre máskülönben hagyatkozna. (...) Aki hibás térképet követ, az a vesztébe rohan.
A tudat, hogy mindenféle kütyü híján is képes vagyok megbirkózni a feladatokkal, magabiztossá tesz.
Nyilvánvaló, hogy általában az egyensúlyra kell törekedni. Annyi felszerelésre van szükségünk, amennyi segít életben maradni és meglehetős kényelmet biztosít, de csak addig, amíg nem válik túl nagy teherré, ami már akadályoz bennünket. Meg kell tanulnunk, hogyan válogassuk össze a legmegfelelőbb felszerelést a feladathoz. Aminek nincs fontos szerepe, azt inkább hagyjuk otthon. Persze, ahogy egyre tapasztaltabbak leszünk, idővel megengedhetjük magunknak az olyan luxust is, mint harmonikát vinni az Amazonas őserdejébe.
Szeretem a magány jelentette szabadságot és azt, hogy a kockázatos helyzetekből mindig tanulhatok és több leszek általuk.
"Ha képes vagy egy teljes napon át biciklizni, majd este felállítani egy sátrat, akkor megvan minden szükséges tudásod ahhoz, hogy körbetekerd a Földet...", feltéve, hogy van elég akaraterőd ahhoz, hogy másnap megismételd ugyanezt.
Egy biciklitúra során hat dologról álmodsz: lapos, sima betonútról, csodás tájakról, egyszerű tájékozódásról, finom ételekről, egy puha ágyról és a csábító célról. A Duna mentén ez mind megvan.
Utazni: sokkal inkább azt jelenti, hogy elmegyünk valahonnan, mint azt, hogy megérkezünk valahová.
Azt mondják, az utazás szélesíti a látókört. Mi, írók is ezzel ámítjuk az olvasót. De én erősen kétlem, hogy így lenne. Ellenkezőleg: beszűkíti a szellemet. Végül untatni kezd a nagyvilág. Egyre tisztábban látom, csak az ember az, ami számít, nem a tájak.
A levegőben igen gyakoriak a rosszullétek, sőt a halálesetek is. Stresszes elfoglaltság az utazás, ami sok esetben heves érzelmi reakcióval is párosul. Ami az egyik ember számára egy unalmas hétfő reggeli út a brüsszeli hivatal felé, az a másiknak az életében akár hatalmas változás kezdete lehet. Soha nem lehet tudni, milyen gondolatok járnak az üléseikben feszengő utasok fejében. Vajon kényszerűségből búcsúztak el szeretteiktől a repülőtéren? Egy új élet lehetősége hajtja őket más kontinensre, menekülnek, gyászolnak, vagy boldogságukban mennek világgá? Amikor az utazás feszültsége és a repülés negatív fizikai hatásai találkoznak egymással, szívek állnak meg, tüdők adják ki magukból az utolsó leheletet, emberi életek érnek véget.
A nyaralás jó eséllyel a felszínre hozza az összes lehetséges családi viszályt és feszültséget: ami a mindennapok taposómalmában nem került elő, az a hosszú és tétlen összezártság alatt biztosan kipattan. Hasonlóan működik a repülés lélektana is: az utazás feszültsége, a készülődés előhozza az emberek legrosszabb énjét.