Utazással kapcsolatos idézetek
(316)
A legjobb út nem feltétlenül keletről nyugatra vagy a hegy lábától a csúcsra, hanem szívtől szívig vezet. Utazás közben lelünk rá a hangunkra.
Utazni olyan, hogy az különleges. Az ágy és a konyha között ritkán történik megrendítő esemény, bár nem lehetetlen, mindenesetre biztos nem visznek be a rendőrök, mint vittek Lengyelországban, vagy nem indítanak eljárást ellened, mert nem engedélyezett tüntetésen veszel részt, mint történt Svájcban, nem akarnak megölni, mint akartak Oroszországban, nem látsz tengert és hatalmas hegyeket, szokatlan embereket és épületeket, nem caplat át az úton előtted egy rénszarvas, legfeljebb a gyereked vagy a feleséged.
A mindennapiságból való kikerülés meglöki az ember agyát, nem megvilágosul, ezt hagyjuk meg a metatérben utazgató ezoterikusoknak, hanem világosabban lát dolgokat és problémákat. A bőrödön érezni a szegénységet más, mint a Spektrum tévén nézni, a moszkvai mágnások elsuhanó autóit látni más, mint olvasni róluk a hírekben, Párizs gettónegyedeiben járva pedig szinte tapinthatóvá válik, mit jelent a modern kori népvándorlás. A helyváltoztatás kizökkent a megszokott köreidből, nem csak testben, gondolkodásban is.
Az óceán veszélyes és az ott dúló vihar rettenetes. De ez az akadály sem elegendő ok parton maradni.
A valóságban a búcsúzáskor soha nincs filmzene, nincsenek lelassított mozdulatok és jól megfogalmazott mondatok. Csak kapkodás, zűrzavar, fojtogató gombóc a torokban és az érzés, hogy egy perc múlva véget ér minden.
Legyenek útjaid hepehupásak, kanyargósak, elhagyatottak és veszélyesek, de vezessenek el a legnagyobb csodákhoz. Hegyeid nyújtózzanak fel a fellegek fölé.
A rettenetes vadon valójában nem is rettenetes, csupán az utazó képzeletében válik azzá.
A téli hegymászás egy csodás, kihívásokkal teli játék, amelyben az időjárás a szeszélyes szerető. Képtelenség megjósolni a végeredményt. Az ember csupán annyit tehet, hogy figyel és tanul.
A repülőút nemcsak teljes elkötelezettséget igényel, de nagy bizalmat is abban, hogy a repülő képes a levegőben maradni, én pedig képes vagyok megbízni a pilótában, aki képes az egészet odafönt tartani.
Az emberek annyit jönnek-mennek a világban, hogy a dolgaik gyakran elvesznek.
Nagyon rendben van, hogy nem hoztunk semmi emléket magunkkal sehonnan, és hogy nem volt időnk úgy feldolgozni a benyomásainkat, hogy az mások számára is érthető és befogadható legyen. Arra jövök rá, hogy nem az számít, mit hozol el magaddal, hanem, hogy mit hagysz ott magadból.
Elmegyek, és (...) tudom, sosem lennék képes visszafordulni. De akkor mi lesz? Egyszerűen csak magam mögött hagyok mindent, aztán újra meg újra megteszem, és örök vándorúton leszek?
Egyszer az életben minden embernek meg kellene tapasztalnia a vadonbeli, egészséges élet unalmas magányát, mindenkinek éreznie kellene, milyen az, ha csakis önmagára számíthat, mert csak így ismerhetjük meg valódi, rejtett energiáinkat.