Vágyakozással kapcsolatos idézetek
(860)
Azt akarom, hogy szerelmesem legyen, de nem férjem, olyan szerelmesem, aki beéri szívem birtoklásával, és holtomiglan szeret.
Egy szót sem tudok leírni anélkül, hogy ne hallanám, hogyan fogod kiejteni - és nem tudok visszaemlékezni egyetlen apróságra sem, amit ne sajnálnék (...), hogy nem együtt éltük át.
Szükségem van rád, tündérmesém. Mert te vagy az egyetlen, akivel beszélhetek egy felhő árnyékáról, egy gondolat daláról - és arról, hogy amikor ma munkába mentem, és egy magas napraforgóba néztem, az rám mosolygott minden magjával.
Rejtekéből minden vágy kizúdul,
forr a vér és partjain kitör,
test a testbe átzuhanni vágyik,
s szív a szívvel égve egybedől.
Ki még nem láthatott soha,
ki érted mégis híven ég,
teneked adja hő szivét,
és vallja: sorsa mostoha,
ha nincsen módja látni még.
Hiányzol, mint vaknak a látás,
Papnak isten, hívőnek áldás,
Forradalmár a forradalmat
akarja úgy, mint én akarlak.
Borzong a hátam, valahányszor
végigszánt a szívemen
egy szavad, az a cikkanó szó:
Hiányzol!
Mint egy fecske vagy pisztráng röpte,
borzolja a szívemet
egy szavad, az a föllengő szó:
Örökre!
Ó, ha tudnék, most kétfelé szakadnék!
Az egyik féllel keresnélek,
a másikkal itt maradnék,
hogy aztán biztosan rád találjak.
És megint úgy magamhoz szorítanálak,
de mielőtt megszorítlak,
úgy, mint saját magam, pont kétfelé szakítlak.
Más fény nem kell nekem, csak testem mellett a tested;
tökéletes tündöklet, fényben ringó kerekség,
tisztaság, melynek mélye, mint a folyóvizeknek,
az idővel tárul fel.
Szépséged szívem szüntelen kínozza
azzal, hogy mikor leszel már enyém,
liljomfehéren, pirosan, mint rózsa,
kelet rubintjával szemed tüzén.
Nem tudom, a halál, vagy az élet vagy-e?
Rózsát érintek-e benned, vagy
csillagot, Istent, vagy téged hívlak-e, ha jajdulok?
Mint vízben káka, nád, vagy föld süket köve,
csak azt tudom: tágas, szép délután ragyog,
csak azt, hogy férfi vagyok, s szívedhez futok.
Mért ne volna végzetes egy rózsa? Miért ne rejthetne méhében mérget az illat is?
Mosolygva várom azt a perczet,
Midőn láthatlak angyalom.
Midőn epedve nézhetek rád
S feléd röppen szó ajkamon.
Midőn kezed enyémben érzem,
Bár hallgatunk oly csendesen,
Nem tudja senki csak mi ketten:
Szeressük egymást, kedvesem.
Az ösztön nem féli a legszellemibb büszkeséget sem, (...) még a legfölényesebb, legtartózkodóbb lény is kedélytelen megfizetni adóját a természetnek, s így az ember csak azt remélheti, hogy ez az emberivé, azaz állativá való alázkodás Isten akarata szerint a lehető legkíméletesebb, legszebb, lelkileg legemelkedettebb formában történjék szerelmes odaadás, tisztító érzés köntösébe burkolva.