Szerelmi vallomások
(617)
Téged szeretlek. (...) Életem nagy részében a szívemet védtem. Olyan alaposan, hogy képes voltam úgy tenni, mintha nem is lenne. Most hitvány, féregrágta, kérges. De a tiéd.
Az én életem, reményem, jövőm és boldogságom a föld e parányi helyéhez van kötve, melyen kegyed él, a többi rám nézve közönyös.
Bármit adtál, mindig eltettem,
bármit kértél, mindig megtettem neked,
mert csak te tudtál úgy nézni rám,
hogy megértettem én is az életet.
Szeretlek, mint az anyját a gyerek
és mint a virág a tavaszt
és mint a medrét a folyó.
Mint a mosolyt az öröm, úgy szeretlek.
Szeretlek, mint a nyelv az ízeket
és mint az ujjakat a kéz
és mint a fáradság az ágyat.
Mint a beteg a reményt, úgy szeretlek.
Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz
Nem hagyja kétlenem!
Szeretem a szemed!
Az ilyen szemekben koldul és kántál
napfényt koldul a hold, napkrajcárjait csörgeti - még! még! -
százezer napraforgó
Az ilyen szemekben
fekete tulipánok
párbajoznak örökké:
kardjuk csöngése puha csönd,
cseppenként elhullajtott vérük
hajnali harmat, lila árnyék
árvácskás szemedalján,
- hogy szeretem a szemed!
Szeretlek, mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
Ahogy vergődő fájdalom csak
Képes szeretni: úgy szeretlek.
Szeretem először is a hangodat, amely úgy dalol bele a lelkembe, mint valami nagyon szép fuvolaszó; szeretem a szemedet, amelynek a sötét tüzében ég az én üdvözítő poklom; szeretem a hajad suhogását, amikor szétbontod és én érzek valami tavaszi szellőt felém áradni belőle; szeretem az összeszorított dacos ajkadat, amely mindig szid engem, de én azt imádkozásnak hallom; szeretem a kezed érintését, a lábad nyomát, a fájdalmakat, amelyeket okozol nekem - szeretek rajtad mindent!
Szeretlek, mint a gyökerét a fa
és mint az ajtót a küszöb
és mint a pompa a királyt.
Mint játékot a gyermek, úgy szeretlek.