Szerelmi vallomások
(608)
Szeretem a szemed!
Az ilyen szemekben koldul és kántál
napfényt koldul a hold, napkrajcárjait csörgeti - még! még! -
százezer napraforgó
Az ilyen szemekben
fekete tulipánok
párbajoznak örökké:
kardjuk csöngése puha csönd,
cseppenként elhullajtott vérük
hajnali harmat, lila árnyék
árvácskás szemedalján,
- hogy szeretem a szemed!
Szeretlek, mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
Ahogy vergődő fájdalom csak
Képes szeretni: úgy szeretlek.
Szeretem először is a hangodat, amely úgy dalol bele a lelkembe, mint valami nagyon szép fuvolaszó; szeretem a szemedet, amelynek a sötét tüzében ég az én üdvözítő poklom; szeretem a hajad suhogását, amikor szétbontod és én érzek valami tavaszi szellőt felém áradni belőle; szeretem az összeszorított dacos ajkadat, amely mindig szid engem, de én azt imádkozásnak hallom; szeretem a kezed érintését, a lábad nyomát, a fájdalmakat, amelyeket okozol nekem - szeretek rajtad mindent!
Szeretlek, mint a gyökerét a fa
és mint az ajtót a küszöb
és mint a pompa a királyt.
Mint játékot a gyermek, úgy szeretlek.
Szeretlek mint virág a napfényt,
Miként madár a zöld mezőt;
Szeretlek, mint ifjú a fátyolt;
Mit boldogsága néki szőtt.
Minden csak látszólag és momentán múlik el, végképpen soha, te is belém költöztél, és velem élsz ezentúl, míg csak élek.
Szeretlek. Ha akarom, ha nem. Nem én döntök. De ha dönthetnék, akkor is akarnám. Mert nem elég a langymeleg, nem elég az éppenhogy, nem elég a félpohár, nem elég a tizenkilenc. Nem elég a másolat, sem az utánzat, vagy a majdnem olyan. Nem azért, mert én így akarom. A szél sem tehet arról, hogy fákat dönt, a tenger sem, hogy hullámokat vet, a Nap sem arról, hogy perzsel. A madár sem tehet arról, hogy dalolnia kell, a virág sem arról, hogy nyílik és illatozik. És a szív sem tehet arról, hogy egy napon szerelem nyílik benne. Az enyémben. Irántad. Nem tehetek róla. Nem tehetek rólad.
Én tudok (...) egy olyan szert, ami garantáltan vegyszermenetes, teljes mértékben természetes. Ez nem ránctalanító krém. Hanem ráctalanító kéz. Az enyém. Egészen különös módon hat. Simogató ujjaimon keresztül egy természetes gyógyszer árad szét a bőrödön, majd azon keresztül felszívódik lelkedbe, majd kiül arcodon. A legszebb, legjobb ránctalanító. Úgy hívják: szerelem.
Édes érzés a szeretet,
Mely nyilával sebesített;
Nyilaidtól, látod, vérzem,
Nyilaid sebeit érzem.
Tégedet ki ne szeretne,
Nálad nélkül ki lehetne;
Nálad nélkül nem is élhet,
Melletted a holt is élhet.
Hűtlen szökevény percek,
Tudom, mennetek kell.
Eltűnhet szép lassan minden az éjben,
De téged nem engedlek el.
Még meg sem ismertelek, már szerettelek. És szeretni is foglak, míg csak el nem pusztul a Nap. És ha az is bekövetkezik, a sötétben szeretlek tovább.
Az önmagunkban elmondott vallomások csak annyit érnek, mintha egy tengeri kagylóba suttognánk. A kagylóban a tenger végtelensége zúg és a végtelenség semmire sem felel.