Szerelmi vallomások
(602)
Szeretlek mint virág a napfényt,
Miként madár a zöld mezőt;
Szeretlek, mint ifjú a fátyolt;
Mit boldogsága néki szőtt.
Minden csak látszólag és momentán múlik el, végképpen soha, te is belém költöztél, és velem élsz ezentúl, míg csak élek.
Szeretlek. Ha akarom, ha nem. Nem én döntök. De ha dönthetnék, akkor is akarnám. Mert nem elég a langymeleg, nem elég az éppenhogy, nem elég a félpohár, nem elég a tizenkilenc. Nem elég a másolat, sem az utánzat, vagy a majdnem olyan. Nem azért, mert én így akarom. A szél sem tehet arról, hogy fákat dönt, a tenger sem, hogy hullámokat vet, a Nap sem arról, hogy perzsel. A madár sem tehet arról, hogy dalolnia kell, a virág sem arról, hogy nyílik és illatozik. És a szív sem tehet arról, hogy egy napon szerelem nyílik benne. Az enyémben. Irántad. Nem tehetek róla. Nem tehetek rólad.
Én tudok (...) egy olyan szert, ami garantáltan vegyszermenetes, teljes mértékben természetes. Ez nem ránctalanító krém. Hanem ráctalanító kéz. Az enyém. Egészen különös módon hat. Simogató ujjaimon keresztül egy természetes gyógyszer árad szét a bőrödön, majd azon keresztül felszívódik lelkedbe, majd kiül arcodon. A legszebb, legjobb ránctalanító. Úgy hívják: szerelem.
Édes érzés a szeretet,
Mely nyilával sebesített;
Nyilaidtól, látod, vérzem,
Nyilaid sebeit érzem.
Tégedet ki ne szeretne,
Nálad nélkül ki lehetne;
Nálad nélkül nem is élhet,
Melletted a holt is élhet.
Hűtlen szökevény percek,
Tudom, mennetek kell.
Eltűnhet szép lassan minden az éjben,
De téged nem engedlek el.
Még meg sem ismertelek, már szerettelek. És szeretni is foglak, míg csak el nem pusztul a Nap. És ha az is bekövetkezik, a sötétben szeretlek tovább.
Az önmagunkban elmondott vallomások csak annyit érnek, mintha egy tengeri kagylóba suttognánk. A kagylóban a tenger végtelensége zúg és a végtelenség semmire sem felel.
El sem tudom képzelni, hogy ennél jobban tudnálak szeretni. De tegnap is így éreztem, tegnapelőtt is és tegnapelőtt előtt is.
Hajdanán ezeregy kívánsággal égtem, de abban az egy vágyamban, hogy téged ismerjelek, minden más elhomályosult.
Szivárvány, vagy valami más,
egy fájdalmas szívdobbanás,
fény az éjjeli sötétben,
vágy a szerelem ölében,
te vagy nekem.
Bájos arc a víz tükrében,
kedves dallam a zenében,
egy fojtó, forró lélegzet,
csendben lopakodó végzet,
te vagy nekem.
Szívemhez simuló lélek,
bennem ébredő új élet,
ereimben pulzáló vér,
simogató tavaszi szél,
te vagy nekem.
Szűnni nem akaró érzés,
válasz nélkül maradt kérdés,
egy ki nem mondott vallomás,
délibáb, vagy valami más,
te vagy nekem.
Szeretem, hogy fázol, amikor 35 fok meleg van. Szeretem, hogy egy óráig tart, amíg rendelsz egy szendvicset. Szeretem azt a ráncot az orrod felett, amikor úgy nézel rám, mint egy hülyére. Szeretem, hogy miután veled voltam, egy napig érzem a parfümödet a ruhámon. És szeretem, hogy te vagy az egyetlen, akivel beszélni akarok, mielőtt elaludnék éjszaka. (...) Ha az ember rájön, kivel szeretné leélni a maradék életét, akkor azt a maradék életet szeretné minél előbb elkezdeni.
A fal alatt állok. És a legszebb karácsonyi gondolatot akarom megfogalmazni. Amilyet még soha. Amilyet még soha senki, amilyet még én sem. Keresem a szavakat, mondatokat. Ki tudja már, mennyi jutott eszembe... és mégsem. Nem tudom megírni. A legszebbet nem lehet. Nem, mert a legszebb gondolat nem is gondolat. Nem betű, nem szó, nem mondat. A legszebb gondolat valóság. Csodás szemekkel, szépséges arccal, gyönyörű lélekkel. Leírhatatlanul. Mert a legszebb gondolat te vagy.
Mennyi, mennyi ünnep. Karácsony, húsvét, születésnap, névnap... és még mennyi. Sok és sokféle. De nekem csak egy van. Nem karácsony, nem húsvét, nem pünkösd... hanem te. Te vagy az ünnep.