Szerelmi vallomások
(647)
Olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Szeretlek, hallod? Ez azt jelenti, hogy akarlak, hogy rád vetem magam, hogy rettegek tőled, hogy nulla vagy, hogy minden vagy, hogy megeszlek, elnyellek, mindent elveszek tőled, megsemmisülök, beléd fúrom magam, halálra döngöllek.
Mióta távol van tőlem, azóta még jobban növekedik szerelmem. Ez a növekedés megijeszt és megdöbbent. Jobban szeretném az ellenkezőt. És a természet rendje is az lenne.
Az eszemnek a fele mindig magánál van: először, írni nem tudok, eszmeköröm mindig magával foglalkozik, olyan vagyok, mint a másüvé átültetett fa, megszokni nem bírok ide, mindig úgy látszik, hogy én nem vagyok itt otthon. (...) Nem fájdalom az, amit maga után érzek, hanem annál rosszabb, unalom és blazirtság minden iránt; kedélyem nyomott, és nem ömlik el rajta az a nyugalom, mely megfűszerezi az ember életét.
Ha Isten volnék, ember szeretnék lenni, hogy feleségül vehessem. S ha akárki volnék az életben, nem mondanék le önről. Ha gazdag főrangú volna, nem esnék kétségbe - bele iparkodnék a miniszteri piros székbe. Mégsem mondanék le magáról. Ha királylány lenne, csinálnék forradalmat, hogy letaszítsam nagy hatalmáról. Egy szóval nem mondanék le soha.
Ha létem elhervasztja a halál,
Emlékezzél reá, te kedves,
E lángszivtől szeretve mint valál;
S ha sírban is szeretni enged a halál,
S a szív még ott is érez és dobog,
Elhúnyt szivem téged, te kedves,
Hamvában is szeretni fog.
Benned, asszony, szép és büszke bálvány,
rejlik szívemnek minden kínja s vágya,
de művészetem gyenge, hogy kivájja
a boldogság szobrát, ahogy kívánnám.
Csókoddal kezdődik az életem. A tavasz vagy nekem. A minden vagy nekem. Hát nem tudod, hogy te vagy az élet?
Csillagok letűnnek,
az idő elpereg.
Szeretlek, míg szivem dobog,
szeress, amíg lehet.
Megszeretem a szemedet;
harmatos bársony éjjelét,
pillái félénk ringását,
mélysége rám néző kegyét.
Megszeretem a két kezed,
ha tép, ha ringat, ha ölel;
ujjadban a lágy lüktetést,
finom rezzenéseivel.
Szeretlek, szenvedek. A sorsom fájdalom.
Halld meg, nem titkolom az érted égő vágyat.
Ó, szeretlek nagyon, engedd megvallanom,
szeretlek, senki mást, és sóvárgok utánad.
Ha látlak, megelevenedek,
mint egy terebélyes fa,
virágot bontok, érzem
életed lüktetését.
Ha tudnád (...), milyen nagy szerelmet
ébreszt bennem szemednek csillogása,
ha sejtenéd a kínt, mely úgy bizserget,
mintha minden fogam sajogna vásva,
ha elképzelnéd, megrepedne benned
a szív, s többet nem néznél senki másra
és nem szeretnél mást, csak (...)
ki úgy vágyódik, oly forrón utánad.
Ki még nem láthatott soha,
ki érted mégis híven ég,
teneked adja hő szivét,
és vallja: sorsa mostoha,
ha nincsen módja látni még.