Idézetek a valóságról
(833)
Tudom, milyen örömöt jelent az olvasás. De az olvasás öröme nem hasonlítható össze a tapasztalás örömével. Igazi szerelem, igazi félelem, igazi harag, igazi boldogság. Az olvasás csak szemlélődés.
Az érzékek nem csapnak be, az ítéletalkotás az, ami félrevezet.
A múltban mindig azt feltételeztük, hogy - akármilyen zavarba ejtő vagy bizonytalan is legyen - a minket körülvevő világ képviseli a valóságot, lelkünk belső világa, álmai, reményei, vágyai pedig a fantázia és a képzelet birodalmát. Nekem úgy tűnik, hogy ezek a szerepek most felcserélődtek. A legkörültekintőbben és leghatékonyabban úgy tudjuk kezelni a minket körülvevő világot, ha azt feltételezzük róla, hogy merő fikció - ugyanakkor az egyetlen kis morzsa, ami megmaradt nekünk a valóságból, a fejünkben rejtőzik.
A valóságnak szüksége van fantáziára, mint egy izzónak egy konnektorra. A fantáziámnak meg szüksége van valóságra, mint egy vak embernek a botra.
A szemünk előtt alakot öltő valóság sohasem egyetlen realitás leképeződése csupán, hanem több különböző történésből összeálló eseménysor illúziója, amelyről ráadásul mindig különféle tanúvallomások formájában megnyilatkozó elbeszélések révén szerezhetünk tudomást. Mindig a nyilvánvaló hazugságok és egyszerű torzítások, alaposnak tűnő, részletekig menő confabulátziók és meggyőzőnek ható sugalmazások torzító tükörképéből, vagy hogy érzékletesebb legyen, összetört tükörcserepeinek visszaverődéseiből kell összeállítni a valóságot leginkább megközelítő képet.
Elméletileg nincs különbség az elmélet és gyakorlat között, gyakorlatilag pedig van.
A világ veszélyes hely. Azzal nem segítünk, ha elrejtjük előled a gyengeségeidet.
Leírni, jó messze, egy íróasztalnál mindent le lehet. Szép, logikus rendszereket lehet felépíteni, ami valahol, lehet, működhet is. A valóság azonban más. Az nagyon gyakran másfele kanyarítja a történeteket.
Ha nem tudjuk összevetni a világról alkotott képünket másokéval, és így megerősíteni azt, akkor általában elveszítjük a valóságérzékünket.
Nem mindig cselekszünk helyesen (...). Nem mindig a megfelelő dolgot mondjuk. Olykor úgy tűnik, mintha túlságosan fájna, mintsem szembe tudjunk nézni valamivel. Úgyhogy nem nézünk vele szembe. Egyszerűen nem nézünk oda. De attól még nem múlik el.
Milyen fura az élet, nem? Vakítóan fényesnek és abszolútnak látunk valamit, készen állnánk mindent eldobni, csak hogy a mienk lehessen, aztán eltelik egy kis idő, vagy más szögből vizsgáljuk meg, és lám, megdöbbentően fakó. Nem értjük, mit is láttunk benne korábban.