Idézetek a valóságról
(827)
A világ veszélyes hely. Azzal nem segítünk, ha elrejtjük előled a gyengeségeidet.
Leírni, jó messze, egy íróasztalnál mindent le lehet. Szép, logikus rendszereket lehet felépíteni, ami valahol, lehet, működhet is. A valóság azonban más. Az nagyon gyakran másfele kanyarítja a történeteket.
Ha nem tudjuk összevetni a világról alkotott képünket másokéval, és így megerősíteni azt, akkor általában elveszítjük a valóságérzékünket.
Nem mindig cselekszünk helyesen (...). Nem mindig a megfelelő dolgot mondjuk. Olykor úgy tűnik, mintha túlságosan fájna, mintsem szembe tudjunk nézni valamivel. Úgyhogy nem nézünk vele szembe. Egyszerűen nem nézünk oda. De attól még nem múlik el.
Milyen fura az élet, nem? Vakítóan fényesnek és abszolútnak látunk valamit, készen állnánk mindent eldobni, csak hogy a mienk lehessen, aztán eltelik egy kis idő, vagy más szögből vizsgáljuk meg, és lám, megdöbbentően fakó. Nem értjük, mit is láttunk benne korábban.
A darabban a szereplő, akit játszottam, állandóan azt hajtogatja: "Harminckét éves vagyok". Mintha ez magyarázat lenne mindenre, ami csak félresikerült az életében. Sejtelmem sincs arról, milyen lehet harminckét évesnek lenni, de azért el tudom képzelni. Úgy látom magam előtt ezt a nőt, mint aki megrekedt valami köztes időben, valami olyan életkorban, ami még nem számít mérföldkőnek, inkább afféle senki földjének. Egy olyan életkorban, amelyben viszont már kezdi megtapasztalni, hogy a reményei hervadásnak indultak.
Az ördög ámítása, hogy azt látjuk, ami nincs, és nem látjuk, ami az orrunk előtt van.
Vannak dolgok, amelyekre azt mondja az ember: ez annyira groteszk, hogy nem lehet igaz és mégis az.
Annak az esélye, hogy a világunk nem csupán egy számítógépes szimuláció, mindössze egy a milliárdhoz.
Könnyű elhamarkodott következtetésekre jutni. A kétségbeesés arra kényszeríti az embert, hogy próbáljon értelmet találni a dolgokban, válaszokra leljen, mindegy, milyen kevés a bizonyíték.