Vicces idézetek a sportról
(24)
Egy maratonfutást részletesen leírni olyan lenne, mintha a festék száradásáról vagy a fű növéséről értekeznék.
A foci számomra olyan, mintha a növekedő füvet nézném, amelyen emberek rohangálnak. Sosem értettem, miért olyan izgalmas, ha huszonkét ember egy labdát hajkurászik. Körülbelül annyi racionalitás van benne, mintha az emberek olyasmiért lelkesednének szenvedélyesen, mint az origami.
Nem is igazán a futást szeretem, sokkal inkább a futás utáni állapotot. Olyan, mint amikor az ember a falba veri a fejét: annyira jó érzés abbahagyni!
Nem vagyok született futó. Ha le kellene írnom a saját stílusom, azt mondanám, hogy az az ember mozog így, akit meglőttek már, de még nem terült el a földön. Az egyedüli különbség, hogy a meglőtt ember jobb fizikai kondícióban van, mint én futás után.
Közöttünk járnak. Úgy néznek ki, mint bárki más, úgy viselkednek, mint bárki más, és ők is rossz fajta szemetet tesznek a szelektív szemetesbe, mikor a normál szemetesben már nincs hely, akárcsak bárki más. Egy nem-is-annyira-titkos közösségről van szó, amely nem rejtőzik túlságosan, akárcsak egy alvó terroristasejt. Leszámítva, hogy ezeknek az embereknek az egyetlen bűnük, hogy korán kelnek és beleférnek a ruháikba. Ők... a futók.
A sportközvetítések és az azokat megszakító reklámok bámulásából álló életem megtanított rá, hogy a teljesítmény a felszerelésen múlik.
Az elmúlt néhány évben a futócipők valamiért fluoreszkálóak és rikító színűek lettek: úgy tűnik, ugyanazok az emberek tervezik őket, akik a fényes, narancssárga mellényeket az útmunkásoknak.
Jobb az egyenes, mint a görbe.
Ezt sugallja a józan ész.
Ám ha beállsz öklözőnek,
jobbegyenestől jobb, ha félsz.
Különös emberi kapcsolat a sportbarátság. Valakivel csak edzésen és versenyen találkozol - de többször és akár hosszabban, mint a szülőddel, szerelmeddel, tanároddal. Másutt szinte sosem futtok össze. Egy úszó csapattársam például meg sem ismertem utcai ruhában.
A baseballtudás a kor előrehaladtával fejlődik, hiszen minél idősebb az ember, annál jobb játékosként emlékszik saját fiatalkori önmagára.
Aki (...) olimpiai bajnok maratoni futó szeretne lenni, annak alaposan meg kell válogatnia a szüleit.
Nem azok az emberek erősek, akik hatalmas izmokat növesztenek, hanem azok, akiknek ilyen idézetekre van szükségük, hogy életben maradjanak.
A leggyorsabban akkor fut az ember, amikor kergetik. Nincs az a forradalmi módszer, mely hatékonyabban javítana az időeredményeden, mint a pár méterrel mögötted loholó, írni még nem tudó, ám náladnál két fejjel magasabb tetovált szipus. Hasonlóképp megbízható, sokszor bevált, ősi módszer a kivillanó ínnyel és szemfogakkal a bokád felé kapkodó, félig kihullott szőrzetű, veszettnek látszó kutya, ami annyiban még jobb is a futás közben is dohányzó mezítlábas üldözőnél, hogy - elméleti kézikönyvek és szakedzők segítsége nélkül - a gátfutás alapjait is elsajátíttatja a futóval szinte észrevétlen módon a halálfélelem. Nem mondom, hogy a technika, a futóstílus ettől olyanná válik, mint az olimpiákon ezerszer megcsodált kenyaiaké, ám túlélés esetén a szükséges erőnlétet, állóképességet garantáltan biztosítja.
Ha az egy igaz Isten külön vigyáz a bolondokra, az ejtőernyősöket a teljes Szentháromság óvja.