Idézetek a világról
(419)
Amíg nem szokunk le arról, hogy eldobáljuk a rakétákat és az űrjárműveket, az űr nem lesz igazán a miénk.
Kinek füle van, hallja meg, mit mond a lélek!
A Hold vérbe borul, a Nap többé nem éget.
Az ég csillagai együtt a földre hullnak,
szemtanúja leszel a most születő múltnak.
Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?
A világegyetem nem az a varázslatos hely, amilyennek lefestik. Fájdalmasan gyönyörű, de nincs itt semmilyen varázslat, csak tudomány.
Amikor felnézek az éjszakai égboltra, eszembe jut, hogy semmi más nem vagyok, csak régóta halott csillagok hamvai. Az ember atomok összessége, amelyek meghatározott rend szerint egy rövid időre összeállnak, majd újra széthullanak. Megnyugvást találok a jelentéktelenségemben.
Eljön az életben a pillanat, amikor már elégnek érezzük a világ szépségét. Nem kell lefényképeznünk, lefestenünk, sem emlékeznünk rá. Elég, hogy van.
A világ veszélyes hely. Azzal nem segítünk, ha elrejtjük előled a gyengeségeidet.
Fájdalmas, önkínzó, komor lelkiállapotoktól csupán a természet szemlélete és a külvilág iránti őszinte érdeklődés útján menekedhet és szabadulhat meg az ember. A természettel való legáltalánosabb ismeretség, bármely oldalról eredjen is, a tevékeny beavatkozás, legyen az akár a kertészé, akár a földművelőé, a vadászé vagy a bányászé, elvon bennünket önmagunktól; a szellemi erők valóságos, igaz jelenségekre irányulása fokról fokra a legnagyobb kielégülést, megvilágosodást és okulást nyújtja.
Talán az ember alkalmazkodóképessége a legnagyobb a Földön élő fajok közül. Elég csak az északi sarki fekete eszkimókra, a sivatagi beduinokra, a szavannákon élő busmanokra (...) gondolni. Bámulatos, ahogy az emberek bárhol képesek megélni, életben maradni!
Minden természetes, ami a világon kialakul. A világ a természet maga, nincsen rajta kívül más.
Szeretjük a világot igazságosnak látni, erre tanítanak bennünket gyerekkorunktól a mesék, ezért lélegzünk fel a happy endnél. "Ki mint vet, úgy arat!", "Mindenki saját szerencséjének kovácsa!" - tanítják a közmondások, tehát, ha valaki pórul jár, nyilván maga tehet róla, menti fel magát a többség. Az emberek nem gonoszak; nem szívesen nézik mások szenvedéseit. Csak különbözőképpen próbálnak könnyíteni lelkiismeretükön: van, aki segítséggel, és van, aki gyűlölködéssel.
A világmindenség nem több egymásnak csapódó atomoknál, molekuláknál és energiánál, amíg ki nem alszik a fény.