Idézetek a világról
(426)
Lehet, hogy sose lett volna szabad léteznie az embernek. Lehet, hogy meg kellene tisztítani a világot az emberi jelenléttől, hogy a Lét és a tudat visszatérhessen az állatok ártatlan brutalitásához. Úgy hiszem, hogy az a személy, aki azt állítja, hogy sose kívánt ilyesmit, vagy nem tekintett vissza az emlékeire, vagy nem nézett szembe a legsötétebb vágyaival.
A világ egy bolondokháza, és nincs ezzel semmi baj, mert mindig is az volt, és mindig is az lesz.
Minden faj végzete, hogy egyszer eltűnjék az univerzum halálkohó-ürességében. A pusztulást megelőzően azonban az összes intelligensnek nevezhető létforma oly naggyá válik, mint az univerzum maga.
Univerzumunk születése után 13,8 milliárd évvel öntudatra ébredt. Világegyetemünk apró, tudattal rendelkező részei kis kék bolygójukról teleszkópokkal pásztázták a kozmoszt, és újra meg újra felfedezték, hogy minden ismert létező valami jóval hatalmasabb dolog parányi része csupán. Egy naprendszerhez, egy galaxishoz és az univerzumhoz tartoznak, amelynek több száz milliárd egyéb galaxisa bonyolult mintázatba rendeződik, amelyeket kisebb csoportok, csillaghalmazok és szuperhalmazok alkotnak. Ezek az öntudatos csillaglesők ugyan sok mindenben nem értenek egyet, abban azonban teljes a konszenzus, hogy ezek a galaxisok lenyűgözően gyönyörűek.
Ha nem fejlesztjük tovább a technológiánkat, akkor nem az lesz a kérdés, hogy kihal-e az emberiség, hanem csak az, hogy miként: aszteroida, szupervulkán-kitörés, az öregedő Nap heve vagy valamilyen más csapás okozza-e a vesztünket.
Az ipari forradalom óta úgy bántunk a világgal, mint egy hotelszobával, amelyben mi vagyunk a rocksztárok.
Amíg nem szokunk le arról, hogy eldobáljuk a rakétákat és az űrjárműveket, az űr nem lesz igazán a miénk.
Kinek füle van, hallja meg, mit mond a lélek!
A Hold vérbe borul, a Nap többé nem éget.
Az ég csillagai együtt a földre hullnak,
szemtanúja leszel a most születő múltnak.
Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?
A világegyetem nem az a varázslatos hely, amilyennek lefestik. Fájdalmasan gyönyörű, de nincs itt semmilyen varázslat, csak tudomány.
Amikor felnézek az éjszakai égboltra, eszembe jut, hogy semmi más nem vagyok, csak régóta halott csillagok hamvai. Az ember atomok összessége, amelyek meghatározott rend szerint egy rövid időre összeállnak, majd újra széthullanak. Megnyugvást találok a jelentéktelenségemben.