Idézetek a világról
(487)
Ha a dolgok valóban egyszerre történnének, az olyan lenne, mint könyvet olvasni, de olyat, amiben a szöveg minden sorára mást nyomtattak, mintha minden oldal valójában két oldal lenne, csak az egyikkel felülírták a másikat, hogy ne lehessen elolvasni.
Mi egy olyan világban élünk, ami pokolra küldi önmagát. Nem tehetünk egyebet, mint hogy behunyjuk a szemünket és begubózunk, mentjük az irhánkat.
A vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.
A világ olyan, mint egy körhinta, amely egyre gyorsabban és gyorsabban forog. De milyen gyors az elég gyors? El fogunk-e érni valaha is egy kritikus határt, egy pontot, amikor már nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat, akik képtelenek felvenni ezt a sebességet, azok felett, akik menet közben kipottyantak a körhintából?
Vannak dolgok, amelyekben mit sem számítanak a rendi különbségek, sőt, még az országhatárok sem.
Ha azt mondjuk, "föld", általában azt a tenyérnyi földdarabot értjük rajta, amelyen élünk. Amikor az ember kijut az űrbe, hirtelen annak látja a Földet, ami: egy égitestnek. Egy golyónak, amelyen mindnyájan élünk.
Senkinek egy pillanatot sem kell várnia ahhoz, hogy elkezdje jobbá tenni a világot!
Minden értelmes lény társakat keres, hozzá hasonlóakat, de legalább olyanokat, akikkel el lehet beszélgetni a világ dolgairól. Így van ez az emberrel is, és noha már hatmilliárdan élünk együtt a földön, szüntelenül keresünk "másokat", akik okosak, intelligensek. Miután a földgolyó felületét már olyan sűrűn lakják az emberek, hogy kifürkészetlen terület nem maradt, legtöbbször a világűrbe, más bolygókra, más csillagrendszerekre képzeljük az intelligens társakat.
A mindenség működése semmiféle igazságnak vagy törvénynek nincs alávetve - igazából nem is működik, egyszerűen csak van -, formát a létezők, az én-tudattal rendelkezők által kap.
Néhány ember úgy véli, hogy az intelligens fajok kihalnak, mielőtt szétterjednének a világűrben. Ha igazuk van, akkor az esti égbolt csendje egy temető némasága.
A Nemzetközi Űrállomáson kivételes helyzetben vagyunk. Ha kinézek az ablakon, egy gyönyörű bolygót látok, amely hívogatónak és békésnek látszik. Sajnos nem az.
A jövőről való spekuláció egyszerre utópikus és disztópikus, tele van nagy ívű ábrándokkal és félelmetes veszélyekkel.
A lakott világ kicsi, két ember keze határolja. A lakatlan világ hatalmas. Minden irányból körülfogja a lakott világot.