Idézetek a világról
(398)
A világképünket éppen azok alakítják, akik beszűkült világlátásuk okán nem hisznek vagy nem bíznak ebben a tágasabb világban, esetleg nem is értik. Ők azt hiszik, hogy minden, ami a világot alkotja, mérhető, számszerűsíthető és megfogható.
Akik hisznek Istenben, azt gondolják, hogy Isten helyezte az embereket a Földre, mert azt gondolják, hogy az emberek a legkülönb létezők, holott az ember is csak egy állat, és tovább fog fejlődni egy másik állattá, ami sokkal okosabb lesz, és becsukja az embereket egy állatkertbe, úgy, ahogy mi csukjuk állatkertbe a csimpánzokat és a gorillákat. Vagy az emberek megkapnak egy betegséget, és kihalnak, vagy olyan sok szennyezést okoznak, hogy megölik vele magukat, és csak rovarok lesznek a Földön, és akkor ők lesznek a legkülönb létezők.
A való világban irracionális dolgok és hihetetlen véletlenek is történnek, mert a valószínűségnek szüksége van arra, hogy legyenek ilyen véletlenek - ritkán ugyan, de nem soha.
Nemcsak az a fontos, hogyan magyarázod a világot, hanem az is, hogy mit teszel érte.
Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni. Ezt a tanácstalanságot szokták "körülményeknek" nevezni. Minden élet a körülményekkel, vagy a világgal való találkozás. Mert a "világ" fogalmának ez az eredeti értelme. A világ: életlehetőségeink összessége.
Mit remélnek még az emberek a vallástól? Már tapogatják, hogy a kozmosz állandósult. Időtlen cselekmény. Az ismeretlen semmiből jövünk, akcidentálisan, az ismeretlen semmiben tűnünk el, akcidentálisan. Ami a létezés és a nemlétezés pillanata között "idő", annyiban tudatos csak hogy feltételezünk egy Kozmoszt, amely nemcsak vak és süket cselekmény, hanem tudatos folyamat, és ennek a tudatnak a mi tudatunk része. De ez is csak remény. Nem biztos, hogy az Univerzumnak van "tudata".
Valamikor régen minden más volt. Régen az embereknek volt otthonuk, voltak szüleik, és mindenki iskolába járt. Városokban bővelkedtek az országok, és az országoknak volt vezetőjük. Az emberek kalandból vagy pihenésképpen utaztak, nem a túlélés miatt. De mire én felnőttem, a nagyvilág beteg viccé vált. Elképesztő, milyen gyorsan szabadeséssé tud válni egy megcsúszás, a szabadesés pedig pokollá, ahol úgy éltünk, mint a szellemek egy kísértetvilágban.
Mi van, ha létezik egy másik világ, amelynek más a nyelve? Mi van, ha lehet másképp látni, hallani, érezni? Még sosem éreztetek semmit onnan, legbelülről? Sosem villant fel semmi a szemetek előtt? Nem szólalt meg egy hang a fejetekben? Még ha nem is voltatok benne biztosak, a tudás nem dobogtatta meg akkor is a szíveteket?
Ha az emberiség nem gondolkozik azon, miért nincsenek társai a világűrben, akkor mi érdekelje?
A gond nem az, hogy rossz van a világban, hanem hogy jó is van. Mert különben kit érdekelne?
A világ (...) nagy, ijesztő és kérlelhetetlen. Mégis képesek vagyunk életben maradni odakint is.
Felesleges optimista illúziókban ringatni magunkat: most egy korszak végén járunk. Nyugaton évszázadokon át különféle folyamatok bomlasztották - eleinte alig érzékelhetően, majd földcsuszamlásszerű gyorsasággal - az emberek normális és legitim intézményeit, elferdítve a létre, cselekvésre, megismerésre és küzdelemre vonatkozó emelkedettebb szemléletet. Ráadásul ezt a szédítő gyorsaságú zuhanó mozgást "haladásnak" nevezték. Mindenki a "haladás" himnuszát zengte, és azzal áltatta magát, hogy ez a civilizáció - az anyag és a gépek civilizációja - a par excellence civilizáció, az egész világtörténelem előre elrendelt célja. Egészen addig, amíg ennek az egész folyamatnak a végletes következményei rá nem döbbentettek némelyeket az újjászületés szükségességére.
Amikor még sokkal fiatalabb voltam, néha elképzeltem, hogy az égbolt csak egy könyvillusztráció, és mi mindannyian biztonságban fészkelünk a borítók között. Ha pedig meg tudnám találni azt a könyvet és kinyitnám, mindannyian kiszabadulnánk anélkül, hogy meg kellene küzdenünk a Kegyes Úrral.