Idézetek a viszonzatlan szerelemről
(393)
Nekem úgyszólván az is mindegy, ha maga nem szeret is, csak látszassék úgy, hogy szeret; mert én nem azért szeretem magát, hogy az magának örömet okozzon, hanem azért, mert nekem okoz örömet. Azért hát nem bánom, ha nem szeret is.
Én most is szeretlek téged,
És ugyanúgy érzek,
És ott várok az út végén.
Kereslek álmaimban,
És azt akarom,
Szeress úgy, ahogy én.
Amíg kerestem az utunkat az esőcseppek között,
Addig szép lassan a magány belém mélyebbre költözött.
Te letagadtad mindig azt, hogy volt hozzám közöd,
De a szemem nem hazudott, mikor könnyekbe öltözött.
Én, ki szabadnak születtem,
én vagyok, ki megtagadna,
én vagyok, ki egy szavadra
szolgálód lettem, szerelmem,
Isten, magad, magam ellen.
Isten ellen, mert imádlak,
ellened, mivel te nem,
s ellenem, mert kulcsa nálad,
hisz tiéd az életem.
Látom fagyos tilalmát szép szemednek.
Bajom tudod jól. Szólnom hát minek;
Ha nem szabad megvallanom: szeretlek!?
Nem szabad alulválasztani. Ezt harminc felett tanultam meg. Még akkor sem, ha hízelgő a rajongás, a feltétlen imádat. Különösen tilos önbizalom-hiányos időszakban - a másik miatt is. Hiszen hamar ki fog derülni, ha nem vagyunk azonos szinten, és mindkettőnknek nagyon kellemetlen lesz az egész.
Ha nem szeretsz, hát én szeretlek, és ha én szeretlek, jóóóól vigyázz - szerelmes béka vagyok, a dalom hangos.
Kívülről a szerelem béna, suta, nevetséges, és a reménytelen szerelmes a világ bolondja. De ami a reménytelen szerelemből születhet, az lehet nagyon érdekes is.
Semmi sem bántja a nőket jobban, mint a visszaemlékezés oly előzékenységekre, miket közönyös férfira pazaroltak.
A sors nem nékem szánta - hát
mért láttam álmomban magát?
Van örök álom: a lovag
hölgyét álmodja egyre csak,
ellenségét az üldözött,
a hajlékát a száműzött,
az óceánt a kapitány,
rózsaszín ködöt a leány.
Az én álmom más: valami
megfejthetetlen, egyszeri,
s ha egyszer mégis visszatér,
a szívemből kiszáll a vér.