Idézetek a viszonzatlan szerelemről
(400)
A valódi szerelem csak akkor kezdődik, amikor a szerelem viszonzására nem számíthatunk.
Elepedek érted, a szívemet a vágy már rég szétmarta,
Hová rohansz előlem? Összetartozunk! A sors is ezt akarta.
Csak azt panaszlom én, hogy szívemet
olyan sok lángod ostromolja meg,
s egy szikra rád nem hullott vissza mégsem.
Olyan boldog vagyok, ha néha azt hiszem,
szemedből szerelem ragyog rám.
Máskor meg úgy elfog a félelem,
mint temetőben éji órán.
Nézel, s nem látsz; vajon énnekem mit jelent,
mit árul el hideg, merő tekinteted
sűrű szempillád erdejében?
Akár két égitest, ikercsillag az égen,
amely nem sejti, hogy mily álmok követik,
ragyog, vonz... de nem melegít.
Nekem úgyszólván az is mindegy, ha maga nem szeret is, csak látszassék úgy, hogy szeret; mert én nem azért szeretem magát, hogy az magának örömet okozzon, hanem azért, mert nekem okoz örömet. Azért hát nem bánom, ha nem szeret is.
Én most is szeretlek téged,
És ugyanúgy érzek,
És ott várok az út végén.
Kereslek álmaimban,
És azt akarom,
Szeress úgy, ahogy én.
Amíg kerestem az utunkat az esőcseppek között,
Addig szép lassan a magány belém mélyebbre költözött.
Te letagadtad mindig azt, hogy volt hozzám közöd,
De a szemem nem hazudott, mikor könnyekbe öltözött.
Én, ki szabadnak születtem,
én vagyok, ki megtagadna,
én vagyok, ki egy szavadra
szolgálód lettem, szerelmem,
Isten, magad, magam ellen.
Isten ellen, mert imádlak,
ellened, mivel te nem,
s ellenem, mert kulcsa nálad,
hisz tiéd az életem.
Látom fagyos tilalmát szép szemednek.
Bajom tudod jól. Szólnom hát minek;
Ha nem szabad megvallanom: szeretlek!?