Idézetek a viszonzatlan szerelemről
(409)
Nem maradsz te énvelem. A szelet nem lehet bezárni. A patak vizét sem. Ha mégis megkísérlik, egy idő múlva poshadt lesz mind a kettő.
Nyuszinak is csak te hívsz,
Kiver tőle a víz.
Ne etess, ne simogass, ne viselj,
Nem vagyok játék, se dísz!
Én együgyű, szerelmes állat,
Hasztalan ugrálok utánad.
Csak az a nő és férj lehet tökéletesen boldog, kik kölcsönösen és egyformán tisztelik és szeretik egymást. De mégis boldogabb az a nő, kit férje imád és szeret, mintha a nő imádja a férjét.
Szeretni úgy is lehet,
hogy nem mutatod meg,
szeretni úgy is lehet,
hogy lábad megremeg,
szeretni úgy is lehet,
hogy csókolni nem mered,
szeretni úgy is lehet,
hogy könnyed megered.
Az én rajongó, forró, nyughatatlan
Szerelmemet te soha meg nem érted.
Te megmaradsz üvegházi virágnak.
Rejtelmesnek, csodásnak, hófehérnek.
Csókkal borítván lábaid nyomát,
Csak így imádlak szótlanul tovább,
Körülfog titkolt szerelmem remegve,
Mint a liliomot a gyászos este.
A valódi szerelem csak akkor kezdődik, amikor a szerelem viszonzására nem számíthatunk.
Elepedek érted, a szívemet a vágy már rég szétmarta,
Hová rohansz előlem? Összetartozunk! A sors is ezt akarta.
Csak azt panaszlom én, hogy szívemet
olyan sok lángod ostromolja meg,
s egy szikra rád nem hullott vissza mégsem.
Olyan boldog vagyok, ha néha azt hiszem,
szemedből szerelem ragyog rám.
Máskor meg úgy elfog a félelem,
mint temetőben éji órán.
Nézel, s nem látsz; vajon énnekem mit jelent,
mit árul el hideg, merő tekinteted
sűrű szempillád erdejében?
Akár két égitest, ikercsillag az égen,
amely nem sejti, hogy mily álmok követik,
ragyog, vonz... de nem melegít.