Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai(7 idézet) Az öreg Rousseau utolsó műve kevéssel halála előtt keletkezett, amikor az üldözött és megcsúfolt író ismét visszatért Párizsba. Bolyongásai során annyi meg nem értést és gyűlöletet tapasztalt, hogy úgy véli: csupán a jövőhöz lehet fordulnia, az eljövendő nemzedékekhez, mivel kortársai sosem bocsátják meg neki, hogy nem egyeztek a földi rendnek, a belső érzéseknek, a vallás szükségességének és sok más kérdésnek a megítélésében. A szabad mezőkön tett sétáin önmaga vizsgálatát folytatja hát a tőle megszokott kíméletlen őszinteséggel, s kutatja, milyen érzések és tettek töltötték be küzdelmes, különös életét. |
A boldogság nem visel külső jelvényt, hogy felismerhessük, olvasni kellene a boldog ember szívében; de a megelégedés kisugárzik a tekintetből, a viselkedésből, a hanghordozásból, a magatartásból, s mint egy átárad arra, aki észleli.
Fiatal fővel még érdemes tanulmányozni a bölcsességet, öregkorban már gyakorolni kell.
Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.
Az öregek mindig jobban ragaszkodnak az élethez, mint a gyerekek, és kelletlenebbül válnak meg tőle, mint a fiatalok. Hiszen minden munkájuk ennek az életnek szólt, ezért a végén úgy érzik, hogy kárba veszett a fáradozásuk. Minden gondjukat, minden javukat, dolgos, álmatlan éjszakáik minden gyümölcsét, mindenüket itt hagyják, amikor elmennek. Életükben nem gondoltak arra, hogy olyasmit is szerezzenek, amit magukkal vihetnének a halálba.
16. oldal
Saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az igazi boldogság forrása önmagunkban rejlik, s hogy az emberek nem tehetik igazán boldogtalanná azt, aki boldog akar lenni.
16. oldal
A várakozás százszor gyötrelmesebb, mint a valóság, és a fenyegetés szörnyűbb nekem, mint a csapás. Mihelyt bekövetkezik a baj, lefoszlik róla mindaz, ami a képzelet szüleménye, s csak annyi marad, amennyi csakugyan valóságos.
8. oldal
A szerző további könyve:
