Kassák Lajos: Anyám címére

Kassák Lajos: Anyám címére

(7 idézet)

Magvető Kiadó

Ötven évvel ezelőtt jelent meg először s máig utoljára az Anyám címére, amely egyedülálló mű Kassák Lajos életművében, sőt az egész magyar esszéirodalom egyik páratlanul szép alkotása. Az író, akinek prózájából olyannyira hiányzik a líra, az ellágyulás, a személyes hang, talán ebben az egyetlen könyvben engedett szabad utat érzelmeinek, megnyitva szívét és lelkét, feltárva érzelmein átszűrt gondolatait. A mű fiktív levelek sorozata, melyeket Kassák édesanyjához, a Mutterkához írt, s ezek a lírai vallomások mintegy összefoglalják azokat a gondolatokat, amelyek Kassákot ez idő tájt, a 30-as évek közepén foglalkoztatták: a közelgő háború előszele, a fokozódó erőszak a világ minden táján, a szegénység, a nyomor, a művészet "elpolitizálódása", az individuum, az emberi-művészi szuverenitás megtépázása.Tovább...

Ötven évvel ezelőtt jelent meg először s máig utoljára az Anyám címére, amely egyedülálló mű Kassák Lajos életművében, sőt az egész magyar esszéirodalom egyik páratlanul szép alkotása. Az író, akinek prózájából olyannyira hiányzik a líra, az ellágyulás, a személyes hang, talán ebben az egyetlen könyvben engedett szabad utat érzelmeinek, megnyitva szívét és lelkét, feltárva érzelmein átszűrt gondolatait. A mű fiktív levelek sorozata, melyeket Kassák édesanyjához, a Mutterkához írt, s ezek a lírai vallomások mintegy összefoglalják azokat a gondolatokat, amelyek Kassákot ez idő tájt, a 30-as évek közepén foglalkoztatták: a közelgő háború előszele, a fokozódó erőszak a világ minden táján, a szegénység, a nyomor, a művészet "elpolitizálódása", az individuum, az emberi-művészi szuverenitás megtépázása. Kassák nemcsak gyönyörűen tud írni a szegény emberekről, hanem pontosan látja a szegénység megnyomorító, demoralizáló erejét, mely testi, szellemi posványba taszítja az embert. A polarizálódó világban, a hatalmi harcok közepette, ahol jövendő győzők és legyőzöttek néznek farkasszemet egymással, Kassák rendíthetetlenül őrzi személyes és művészi szabadságát, az "eszmének sem torreádora, sem áldozati barma" nem kíván lenni, mégis tudjuk, igenis "lecsatlakozott" ő is valahova: a szegény emberek, a dolgozó proletariátus oldalára, a kiszolgáltatottak, az elnyomottak mellé.

Könyv, film, zene, hangoskönyv akár 27% kedvezménnyel!

Magyar szépirodalom

Egy napját nem tudom megfogni és körülhatárolni életemnek, mert a mai napomban benne van a tegnap emléke és a holnap vágya, sőt úgy érzem, hogy az egész múltam és egész jövőm bizonyos értelemben benne foglaltatik mindennapi életemben. Ahogyan személy szerint folytatásnak és kezdetnek érzem magam a világban, ugyanígy napjaim is folytatásai és kezdetei a történelmi folytonosságnak, úgy mondhatnám: a jelenben létezem, és az időtlenségben élek. Néha majdnem kétségbeejtő ennek a tudata, máskor azonban boldogsággal tölt el az az érzés, hogy az egyetemesség része vagyok, s hogy a világ ezer történését, az emberi küzdelmek sokértelműségét, a tengerek vadságát és a virágok szelídséget, a lemondás szomorúságát és a kezdeményezés örömét, a múltat és a jövőt egyszerre hordom a tudatomban. Néha majdnem kétségbeejtő ez a határtalanság, (...) és én mégsem kívánok változtatni rajta. Nem akarok eltelni magammal, nem akarok dogmákba vakulni és formulákat szajkózni. Nem leélni, hanem megélni kívánom az életemet.

Negyedik levél

Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.

Harmadik levél

S hiába is tiltakozunk ellene, életünknek a múlt az egyetlen pozitív tartalma: azt tudjuk, amit a múltban megtanultunk, olyan erősek vagyunk, amennyire a múltban megerősödtünk, és egyáltalában annyira vagyunk itt a jelenben, amennyire vissza nem maradtunk a múltban. Gondolataink, érzéseink, életünk igazságai nem hunynak ki bennünk. Élményeink mindenüvé követnek minket, és nem hagynak nyugton soha. Akármerre fordulunk, mindig szembetalálkozunk velük.

Tizenhatodik levél

Születésem órájában vándorútra indultam a mozdulatlan és végtelen időben, s ez a vándorlás az én számomra csak a halál órájában ér véget. Ha elgondolom, körülbelül úgy történik, mint mikor egy piktorlétra egyik oldalán elindul az ember, és fokról fokra, napról napra, évről évre halad fölfelé, s mikor a csúcsra ért, a létra másik oldalán megindul lefelé, fokról fokra, napról napra, évről évre. Közben megöregszik, de az idő ugyanegy marad körülötte, áttörhetetlen és kimeríthetetlen. S ahogyan az idő egyszerre van jelen mindenütt, ugyanúgy van jelen az emberben a múltja, jelene és jövője.

Harmadik levél

A halált még mindenki kibírta. Inkább itt az életben, az ismert való világban vannak a mi nagy, kibírhatatlan bajaink. Hogy mi lesz ott a túlsó parton, nem tudom, arról a világról még senki sem mondott semmi bizonyosat, de hogy mi van itt, s hogy mit kellene az életünk érdekében tenni, erről nekem is vannak némi elképzeléseim. Kedvem is lenne a megvalósításukhoz. De mennyivel nehezebb az élő emberekkel boldogulni, mint a halottakkal.

Második levél

Mi örök gyerekek, valamennyien, örök megbántottak és örök bizakodók. Maga így szokta mondani: "A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. Nézd meg csak jól, a te csillagod is ott fönt van." S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes fejű meszelőjével ugyanúgy, ahogyan a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket. S azóta is úgy hiszem, a felé a csillag felé menetelek szakadatlanul. Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal, hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami - nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe.

Első levél

Emlékszem, emlékszem fekete kendődre,
fekete kendődben halovány orcádra,
halovány orcádnak szívemben a mása,
bölcsőm ringatója, könnyem letörlője.
Könnyem letörlője, bölcsőm ringatója
vezéreld nyugtalan fiadat a jóra.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom