Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában

(14 idézet)

Magvető Kiadó

Marcel Proust nagyszabású regényciklusa nemcsak a 20. század francia irodalmának, hanem az egész világirodalomnak klasszikus műve, amely már az antikváriumokban is csak ritkán bukkan fel. Művészetével Proust új utat kezdett, új látásmódot teremtett az irodalomban, megújítva a regény formáját. Életműve a modern világirodalom kiapadhatatlan forrása. Az első kötetben a gyerekkor és az elveszett paradicsom iránti sóvárgás jelenik meg, a másodikban ifjúsága tájai és szereplői idéződnek meg az emlékezés rejtett áramait követve, egy-egy könyv, kép, íz, illat váratlan vonzásába kerülve. Proust hangok, színek, benyomások révén kutatja az eltűnt időt, a múltba vesző valóságot. A harmadik részben kitágul a világ, az elbeszélőt a párizsi nagyvilági életbe csöppenve új élmények és impulzusok érik. Az író éles szemmel figyeli, kíméletlen rajzzal örökíti meg a kor művészeit, íróit-festőit, barátait és ismerőseit, és a lélek olyan mélységeibe, útvesztőibe száll alá, a tudat és a tudatalatti olyan finom rezdüléseit rögzíti, mint őelőtte senki.

Könyv, film, zene, hangoskönyv akár 27% kedvezménnyel!

Világirodalom

A felfedezés igazi varázsa nem abból áll, hogy új helyeket ismerjünk meg, hanem hogy más szemmel nézzünk.

A szerelem a testi vágyat átszellemítheti, mert mágikus hatalma van, mely a testet tiszta lélekké nemesíti.

Úgy érezte, ha gazdagok módjára élne, kényelemben, távol minden anyagi gondtól, tulajdonképpen elárulná családját és osztályát. Ha tétlenül ülne és cselédséget tartana, hogy helyette dolgozzon, valami módon anyja emlékét sértené meg, halála után adná tudtára, hogy önmagát nálánál különbnek tartja, jobb életre méltónak, mint amit ő élt.

Ugyanúgy, ha George Sand műveiből olvasott fel, amelyek prózája telítve volt jósággal (...), iparkodott a hangjából minden mesterkéltséget, minden kicsinyességet távol tartani, hogy e próza hatalmas áradatát minél szabadabban tolmácsolhassa, s természetes gyöngédsége egyesült e mondatok szelídségével, amelyek mintha egyenesen az ő hangjának íródtak volna s amelyek teljesen betöltötték érzékenysége skáláját. Mindjárt kezdetben eltalálta azt a megfelelő hangot, amely előre éreztette a történet meghittségét és mintegy diktálni látszott a lágyan gördülő mondatokat, jóllehet az egyes szavak mit sem éreztettek még mindebből; e hang révén sorra enyhítette az igeidők nyerseségét, a félmúltból és a múltból kiéreztette a jóság és a melankólia gyöngédségét, a befejező mondatot az utána következő felé terelte s hol lassítva, hol gyorsítva a szótagok menetét, hogy mind a rövidek, mind a hosszúak egyféle ritmust alkossanak, e banális prózába valami folytonos érzelmi életet lehelt.

Sose tudott olyasvalamit vásárolni, amiből ne lehetett volna valami szellemi hasznot húzni, főképp olyat, amit csak a szép dolgok szereznek a számunkra, mivel megtanítanak arra, hogy örömünket ne csak a jólét és a hiúság kielégülésében keressük.

A mi társasági énünk mások elméjének az alkotása. Még az oly egyszerű tény is, amit csak úgy nevezünk, hogy "meglátogatunk valakit, akit ismerünk", részben értelmünknek egy ténye. Annak a lénynek testi látszatát, akit magunk előtt látunk, mindig mi magunk töltjük meg róla alkotott fogalmainkkal s a róla való elképzelésünkben ezeké a fogalmaké a legnagyobb rész. Oly teljesen betöltik az arcot, oly pontosan tapadnak még az orr vonalához is, oly finoman árnyalják még a hangnak a zengését is, mintha ez sem volna más, csak egy átlátszó burok, - hogy ahányszor látjuk ezt az arcot s ahányszor halljuk ezt a hangot, mindig a mi fogalmainkat találjuk meg és hallgatjuk újra.

Szegény nagyanyám... oly szelíd volt és alázatos, hogy gyengédsége a többiekkel s szerénysége önmagával s a maga szenvedéseivel szemben mintegy összebékültek a tekintete mosolyában, amelyben, másképp, mint más emberi arcban, csak önmaga iránt volt irónia, míg mi irántunk, az övéi iránt, csupa szenvedélyes simogatás, mert akiket szeretett, azokra sose tudott nézni másképp, mint úgy, hogy végigcsókolta őket a tekintetével.

Az az elképzelésünk, amelyet egy-egy ismerősről tartós módon formáltunk, jó időre süketté vagy vakká tesz vele szemben.

2. rész, Bimbózó lányok árnyékában

Mindabból, amit a szerelem megkövetel, hogy megszülessék, amihez legjobban ragaszkodik, s amiért minden mást elhanyagol, az a hit a legfontosabb, hogy az, akit megszeretünk, egy ismeretlen élet részese, oly életé, ahova majd minket is bejuttat a szerelem.

119. oldal

Ugye, milyen jóleső a csönd; sebzett szíveknek csak a homály és a csend való.

127. oldal

Majd meglátja, eljön az életben az az óra, amikor a mi fáradt szemünk már csak egyetlen fényt tűr meg, azt, amit egy ilyen szép éj formál és szűr át a homályon, s amikor a fülünkkel csak azt a muzsikát élvezzük, amelyet a holdvilág a csend fonákján játszik.

127. oldal

Kívánom, ifjú barátom, hogy mindig kék legyen az ég ön felett: s akkor, még abban az órában is, amely nékem már ütött, mikor az erdő már sötét, mikor már gyorsan hull a homály, éppúgy megvigasztalódik, mint én, ha az ég felé tekint.

120. oldal

Egyik ember nem olyan, mint a másik? Mit számít, herceg-e vagy kocsis, ha helyén van a szíve meg az esze!

28. oldal

Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom