Márai Sándor: Az igazi

Márai Sándor: Az igazi

(70 idézet)

Helikon Kiadó

Egy nő tudja az ilyesmit.
Lehet-e az érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni, teszi fel a kérdést Márai e mélylélektani drámában. A válasz: nem, mert az érzéseket néha, szerencsés esetben meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani, de az értelem soha nem győzheti le.
Az 1941-es regény egy zátonyra futott házasság monológja; Márai előbb a feleség, aztán a férj szemszögéből avatja be olvasóit a bonyolult szerelmi háromszögbe; a kettősség és a párhuzamok látszólag kusza egyvelege bravúros pontossággal metszi át a viszonyokat és a viszonyulásokat.
Márai nem igazságot szolgáltat (egyáltalán lehet?), csupán ott a nyitott-megválaszolt kérdés mindannyiuk feje fölött: mi is a mozgatórúgó? Van-e különbség abban, ahogy a férfi tekint a nőre, mint fordítva? Vagy vannak szerelmen felüli motivációk is?

Magyar szépirodalom

Nagy szerep, polgárnak lenni. Talán senki nem fizet olyan sokat a műveltségért, mint a polgár. Nagy szerep, s mint minden igazán hősies szerepért, ezért is teljes árat kell fizetni. A bátorságot, a boldogsághoz való bátorságot. A művésznek élménye a műveltség. A polgár számára az idomítás csodája a műveltség.

Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.

Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni.

Mert a gyerek a legnagyobb csoda, az élet egyetlen értelme, de ugyanakkor ne csaljuk magunkat, soha és semmiben, s ezért rögtön megmondom neked azt is, nem hiszek benne, hogy a gyerek megoldja két ember között azt, ami lappangó feszültség, elintézhetetlen bonyodalom. De erről kár beszélni.

Ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

Nem hiszek abban, hogy házasfelek a válás után is jó barátok tudnak maradni.

Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek.

A mámor inkább képesség, mint következmény... olyasféle képesség, mint az énektehetség. Az ember egy napon, elég későn, megtudja, hogy hangja is van s gyönyörűen kezd énekelni... Az ember egy napon észreveszi, hogy tehetsége van a mámorhoz.

Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.

Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. (...) Ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy.

A szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.

Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket.

Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom