Nemere István: Báthory Erzsébet magánélete

Nemere István: Báthory Erzsébet magánélete

(10 idézet)

Könyvmolyképző Kiadó

A könyv nem regény, hanem erős idegzetű olvasóknak való dokumentumkötet. Minden idők egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosáról szól, aki Magyarország legnagyobb földesurának özvegye volt. Hatalmas birtokán kínzókamrákat készíttetett, és százával ölette meg áldozatait.
Véreskezű szörnyeteg, könyörtelen tömeggyilkos...? Vagy csak egy szerencsétlen asszony, akinek tudatát a kicsapongó és elmebajos ősök terhelték meg?

Könyv, film, zene, hangoskönyv akár 27% kedvezménnyel!

Tanulmány

Az egyidejűség igénye csak a mi életünkben, korunkban lett állítólagos feltétel, nélkülözhetetlen dolog. Mi azonnal szeretünk tudni mindent, és amikor a szemünk láttára zajlik egy csata vagy egy terrortámadás, egy árvíz éppen ragadja el áldozatait, vagy az autóversenyen összeütközik és felrobban két jármű, vezetőik pedig odavesznek - elégedetten vesszük tudomásul, hogy lám, mi rögtön megtudtuk, hogy is van ez.

20. oldal

Két embernek össze kell csiszolódnia, fel kell ismerniük az együttélés csapdáit, elkerülni azokat, mindenféle módon kedvezni a másiknak, figyelembe venni létezését.

42. oldal

Aki évekkel férje halála után képes ismét szerelmi botrányba bonyolódni, annak talán már évekkel korábban is olyan volt a természete.

51. oldal

A halálbüntetéseknek nincs visszatartó erejük, mind a mai napig éppen azokban az országokban történik a legtöbb gyilkosság, ahol élénken gyakorolják ezt a fajta ítéletet.

56. oldal

Az idő megállításának nagy nőnemű mestereiről tudunk a korok és idők során, ám végleges győzelmet természetesen egyik sem arathatott. Ez majd a huszonegyedik századi genetika műve lesz - ha lesz.

58. oldal

Ahogyan az lenni szokott a tiltott, de jónak és vonzónak tűnő dolgokkal - egy idő után ez alattomosan szétterjed az ember tudatában. Mindinkább foglalkoztatja a dolog, később már vonzani is kezdi. Még később céltudatos lépéseket tesz azért, hogy azokat az örömöket megszerezze. Előbb csak néha, olykor, és így van értéke, hiszen ami nehezen jön, nem könnyen felejthető, és azt sokra tartjuk. Később azonban ismét lépni kell, mert a ritkán érkező öröm már nem bizonyul elégségesnek. A szenvedély kialakult, a függőség már épülget szépen, és mire az áldozat észreveszi, már nem is tud élni szenvedélye nélkül.

59. oldal

Ha a vér az élő testben kering, értelemszerűen az élet jelképe. Ám ha kiontják, a halállal válik egyértelművé, a gonosz tettet és az elmúlást, az erőszakos véget jelképezi. A vér az erőszak jele is - a háborúé.

62. oldal

Senki sem képes megállapítani, mi számít még egyszerű szeszélynek, ártalmatlan különcségnek, és honnan kezdve lesz valami másokra is ártalmas dologgá? Egyáltalán van-e ilyen határ? Ha pedig azt mondjuk, hogy ez "személytől, kortól, embertől függ", azt is mondtuk: mindenkinél máshol van a határ. Más élőhelyen, más kultúrában, más korban elmosódnak a határok... Ezzel sok veszedelmet szabadítunk magunkra, és a célt: hogy világos határvonalat húzzunk a bolond és a normális, az ártalmatlan és az ártalmas, az eltűrhető és a már el nem tűrhető közé.

114. oldal

Az emberiség történelme során az igazságszolgáltatás helyektől, kultúráktól függően sokat változott, sőt már a kezdettől alapvetően eltértek egymástól annak egyes módjai. A cél azonban minden alkalommal, minden korban, minden helyen ugyanaz volt: megtorolni a bűntényeket, és a félelemkeltés útján azokat a jövőben megakadályozni. Eme szép pedagógiai célzat (...) sem az ókorban, sem a középkorban nem járt sikerrel. A büntetések nem szolgáltak és nem szolgálnak elrettentő példaként.

123. oldal

Az emberek, akárcsak a "nagy" politikusok esetében, képtelenek arra, hogy tárgyilagosan szemléljék az illető életének azokat a szakaszait, amikor még nem voltak híresek. Egy Napóleonban az utólagos krónikások már gyermekként is látni vélték a későbbi (amúgy kétséges) nagyságot. Ha a gyermek Nagy Ember így vagy úgy megnyilatkozott, bármit tett vagy mondott, azt már a későbbi nagy fényben úgy látták, mintha e nagysága lám, már akkor is megnyilatkozott volna, csak azok a szűk látókörű játszótársak vagy ostoba felnőttek nem vették észre.

154. oldal

A szerző további könyve:

Nemere István: A vízlépcső
A szerző összes könyve

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom