Wass Albert: Tavak és erdők könyve

Valahányszor valaki jót cselekszik ezen a világon: egy (...) pillangó száll föl a levegőbe, s viszi a hírt a Jóistennek.

Mese az éjjeli pávaszemről

Legelőször is azt kell megmondjam, hogy a Jóisten, mikor ezeket a furcsa kis tavainkat megteremtette, egy egész kicsit szomorú volt. (...) Azért lettek ezek a tavak is olyan furcsák és olyan álmodozók, hogy aki látja őket, önkéntelenül valami szépet és kicsit szomorút kell érezzen.

Első mese

Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak.

Erdők könyve, Mese az erdőről

Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom. Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön. De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában. (...) Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül.

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.

Mese az erdőről c. fejezet

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.