 | Vámos Miklós: Töredelmes vallomás(45 idézet) Egy életen át írtam novellákat. Elméletem szerint a novella nem azonos az elbeszéléssel. Az elbeszélés olyan történet, amelyet a havilapokban adunk közre, terjedelme tizenötezer karakternél több, néha húsz- vagy akár harmincezer. Elég hosszú tehát. A novella viszont az, ami befér a hetilap egy teljes oldalára, tehát régi számolással kábé tíz flekk (ennyi nagy sorközzel telegépelt oldal). Ami ennél is rövidebb, az mi? A két háború közt tárcának hívták, ám az inkább egyfajta személyes újságcikk. Lehet-e novellát - történetet - írni még sokkal tömörebben, ha tetszik, töményebben? Kihívás. Én megpróbáltam, először szerkesztői kérésre, aztán már sportból, "odaülök, rövidülök" jeligére. |
Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg - hosszabb habozás után - töredelmesen bevallani.
16. oldal
Ha a drága emberek rászoknának az áldott kijelentő módra, rengeteg kínlódástól, szenvedéstől, verdengéstől (ezt a vergődikből és az fetrengből keresztezem) mentesíthetnék önmagukat és szeretteiket.
21. oldal
Nézzünk körül szélesebb ismeretségi körünkben, jobb híján a Facebookon, számláljuk meg, hány férfiról tudjuk, hogy verdeng egy eldöntendő kérdés börtönében. Latolgatja, mondjuk, hogy összeköltözzön-e a barátnőjével. Elvegye-e feleségül? Gyártson-e vele gyermeket? Avagy: hagyja-e el a családját valamely új szerelem kedvéért? Esetleg: váltson-e lakhelyet, állást, országot, jóbarátot, életstílust, szenvedélyt? És mi a sztenderd válasz? Az, hogy IGEN, de NEM. Mert sok érv szól amellett, hogy lépjen, de legalább ugyanannyi amellett, hogy mégse. Következésképp a végeredmény általában: IS. Márpedig így soha semmit nem döntünk el. Fontos ügyeinkben ezzel az IS-sel addig halogatjuk az elhatározást, míg sorsunk keresztútjainál szinte sosem mi döntjük el, hogy merre menjünk, hanem az idő. Fennköltebben: az Égiek. Hívőknek: az Isten. Anyagelvűeknek: a Sors.
21-22. oldal
Van úgy, hogy magányos estéken az ember - a férfiember - (sz)ámítógépe előtt ül, és jobb dolga vagy ötlete nem lévén, ámítja magát kissé. Vagy naggyá. Mert ugye a férfiember, főként ha értelmiségi - nem biztos, hogy ez a szó jelent bármit is -, erősen tagadja, hogy a savószínű magány óráiban olyan értelmetlenül és hiábavalóan kattintgat, mint a gyerekei, akiket erről igyekszik lebeszélni.
30. oldal
Facebook - ott is megtudható, hol élünk és miként, legalsó nézetből. Ha elég sok a netbarátunk és netismerősünk, kattintgathatunk, míg el nem ámítjuk magunkat annyira, hogy végre csörög a pizsamánk, s egy nappal rövidebb a magány - igaz, az élet is.
32. oldal
Azt már lassan elfogadtuk, hogy alapjában véve mindenkinek nehéz gyerekkora volt. Azt nehezebb megszokni, hogy idősödvén miért gondolunk rá egyre többet. Ebben bizonyos mértékig a pszichológusok és más lélekgyógyászok (pl. a Hellinger nyomain járó családfelállítók) is ludasok, bármely problémával fordul hozzájuk az ember, előbb-utóbb kikötünk sanyarú gyerekkorunknál. Néha úgy érzem, elég ebből. Hatvan fölött nehogy már szüleim tehessenek a gondjaimról!
41. oldal
Különös emberi kapcsolat a sportbarátság. Valakivel csak edzésen és versenyen találkozol - de többször és akár hosszabban, mint a szülőddel, szerelmeddel, tanároddal. Másutt szinte sosem futtok össze. Egy úszó csapattársam például meg sem ismertem utcai ruhában.
51. oldal
Az öregedés elsősorban lelki torzulás, a kor előrehaladtával öles lépteket tesz az érintett az undokosodás sártocsogós útján. Ah... hiszen volt már az ember undok, tizenévesen, akkoriban elmebetegnek gondolt mindenkit, aki elmúlt húsz, s agyoncsapásra érdemesnek. Szelídülése akkor kezdődött, mihelyt túllépett a szülein, azaz szert tett saját háztartásra, munkára, ágypartnerre, gyerekre. Az undoksági görbe pedig abban az életszakaszban hajlott újra fölfelé, amikor az őt követő nemzedékek a nyakára hágtak, elfoglalták a jobb házakat, autókat, munkahelyeket, ágytársakat, megnemzették a saját - minden eddiginél erőszakosabb - utódaikat.
61. oldal
A szenvedély kiszakít a mókuskerékből, tiszta erővel löki az embert a hév ismeretlen tájak felé.
62. oldal
Az ember hajlamos azt hinni, sokkal lassabban változik, mint mások. Amíg a barátai három-négy esztendőnyit öregednek évente, ő csak felet. Miért? Mert ő nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik, nem izgatja magát, ellenben sportol, lehetőség szerint elég időt tölt szabad levegőn, s egyébként is jobbak az adottságai. Máskülönben miként volna lehetséges, hogy a rég nem látott haverok-ismerősök vénemberré-vénasszonnyá váltak.
74. oldal
Van a sokknak egy olyan felsőbb foka, (...) amelytől már erősebbé válunk, összekapjuk magunkat.
91. oldal