Jean-Paul Sartre: Velence foglya

Jean-Paul Sartre: Velence foglya

(6 idézet)

Helikon Kiadó

Jean-Paul Sartre mesteri közelképet rajzol a XVI. századi velencei festészetről és Tintorettoról, elemzi a városállam művészeti-társadalmi-politikai életét, s olyan drámára derít fényt, melynek az alkotó ember és közönsége a szereplői.
Tintoretto pályáját elemezve, esszéremekében Sartre kivételes írói beleérzéssel és mélyenszántó művészetfilozófiai érveléssel állítja olvasói elé egy személyiségnek és éltető-kínzó közegének kölcsönhatását, s írása így egyszerre bölcseleti okfejtés, lélektani-szociológiai portré és lebilincselően megjelenített sorsdráma.

Könyv, film, zene, hangoskönyv akár 27% kedvezménnyel!

Tanulmány

Adott a cél és az eszköz, a kiszabott feladat; az ember felemelkedik a legsúlyosabb, legalacsonyabb felhők fölé, kezével fényes és feszes héjat érint, ez a mennyezet; vannak további mennyezetek is, egyre világosabb, egyre vékonyabb héjak, és lehet, hogy egészen fenn az ég kékje van.

23. oldal

A pontosan körülhatárolt lehetőségek, az előre megírt, kiolvasható sors, a könnyen belátható, áttetsző foglalatba zárt jövő (...), mindez megöli az álmokat: csak azt akarhatjuk, amire képesek vagyunk. Ez a mértéktartás teszi az embert dühöngő őrültté, ez kelti föl a legtébolyultabb, rövid távú becsvágyat.

22. oldal

15

Aggályos széplelkek, akik a holtakból az élők, elsősorban a saját magatok épülésére akartok hasznot húzni, keressétek - ha úgy tetszik - szertelenségében a szenvedély nyilvánvaló bizonyítékát. Csakhogy a szenvedély éppen olyan sokféle, mint maga az ember: van közöttük emésztő és tűnődő, ábrándos és gondterhes, gyakorlatias, elvont, pepecselő, rohanó, és még sok száz.

16. oldal

Semmi sem nyomorúságosabb, mint az a mélabús vakmerőség, amely a holdat akarja, s aztán úgy eped el, hogy nem szerezte meg.

17. oldal

Senki ne akarja bemesélni azt, hogy tisztában volt saját zsenialitásával: a zseni ostoba kaland, tudja, hogy mit mer, de azt már nem, hogy mit ér.

17. oldal

Senki sem cinikus. Gyötrelem nélkül gyötrődni a szentek mulatsága. De csak egy bizonyos pontig: ezeken a szüzeken előbb-utóbb stigmaként ütközik ki bujaságuk, a nagylelkűekről pedig kiderül, hogy fösvények. Ha viszont felfedezik magukban a tulajdonképpeni rákfenét, szent mivoltukat, akkor, mint minden bűnös, az igazolást hajszolják. Tintoretto nem szent; tudja, hogy az egész város elítéli eljárásait; ha mégis konokul kitart mellettük, azért teszi, mert önmagának ad igazat a várossal szemben.

17. oldal

A szerző további könyve:

Jean-Paul Sartre: A szavak

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom