Albert Camus

Albert Camus

(334 idézet)

1913. november 7. — 1960. január 4.
francia író, filozófus

Figyelés

Könyvek

A valóság nem teljes egészében racionális, és a racionális sem teljesen valóságos.

A termelésre alapozott társadalom csupán termel, nem alkot.

A birtoklásvágy azért kielégíthetetlen, mert képes túlélni a szerelmet magát is. A szerelem ekkor meddővé akarja tenni a szeretett lényt. Az elárvult szerető meggyalázott szenvedése tán nem is abból fakad, hogy már nem szeretik, hanem abból, hogy tudja, a másiknak módjában áll szeretni, még szeretni fog. A tartósság és a birtoklás eszeveszett vágyától kínlódó ember a szeretett lény meddőségét vagy a halálát kívánja.

A művészet a formába öntött lehetetlenség igénye.

A legjobb fénykép is a valóság elárulása, választásból születik, és határt szab mindannak, ami nem ő maga.

Nincs olyan művészet, mely teljes egészében elvetné a valóságot.

A belső realitás teljes tagadása elképzelt emberhez vezet.

A regény világa világunk korrekciója, az ember szíve vágya szerint.

Ha megnevezem a kétségbeesést, túljutok rajta.

Az ember ott érzi a lelke mélyén a világunknál jobb világ eszméjét. De a jobb világ nem a miénktől eltérő világ, a jobb világ egységes világ. A láz, mely a szétforgácsolt világ fölébe emeli szívünket, az egység vágyából fakad. Nem hitvány menekülés; konok igény bejelentése. Akár vallás, akár bűnözés, minden emberi erőfeszítés ennek az esztelen vágynak engedelmeskedik véső soron, formát igyekszik adni a formátlan életnek.

A meggyötört ember hiába kutatja azt a formát, mely határok közé szorítaná, melyek között ő lehetne a király. Ha e világon akár egyetlen élő dolognak is formája volna, megbékélne a világ.

A birtoklásvágy csupán egy másik formája a tartósság óhajának; a szerelem tehetetlen képződését szítja. Egyetlenegy élőlény sem a birtokunk, soha, még az sem, akit a legjobban szeretünk, és aki szívvel-lélekkel viszonozza szeretetünket.

A nagy lélek olykor nem a fájdalomtól rémül meg, hanem attól, hogy elmúlik a fájdalom. Osztályrészünk ugyan nem a kimeríthetetlen boldogság, de a hosszú szenvedésünk legalább sorssá állna össze. Ám nem így történik, és egyszer legkeservesebb kínjaink is megszakadnak. Egy reggel, a reményvesztettség hosszú napjai után, elfojthatatlan életvágyunk jelzi, hogy minden véget ért, a szenvedésnek sincs több értelme, mint a boldogságnak.

A többi életnek csak a peremét látjuk, s nem sejtjük, milyen apróságok roncsolják. Ezekből műalkotást faragunk. Elemi módon regényesítjük őket. Valamennyien azon vagyunk voltaképpen, hogy műalkotássá avassuk az életünket. Arra vágyunk, hogy örökké tartson a szerelem, pedig tudjuk, hogy nem tart sokáig; és hiába tartana egy életen át, valami csoda folytán, mert akkor is tökéletlen volna.

Az ember elutasítja a világot abban a formájában, amilyen, de nem törődik bele, ha vissza kell vonulnia a világból. Az emberek ragaszkodnak a világhoz, és többnyire nem óhajtják elhagyni. Eszük ágában sincs elfeledkezni róla, ellenkezőleg, épp azért szenvednek, mert ők a világ különös polgárai, számkivetettek, nem birtokolhatják eléggé a világot.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom