Albert Tímea

Albert Tímea

(55 idézet)

1985. június 5. —
magyar író

Figyelés

Könyvek

Hátat fordítok a napfelkeltének, belélegzem a várost. Benne laksz. Bennem laksz. S hogy mennyire nehéz veled véletlen találkozni, ez egészen őrjítő.

104

Néha megfogható érzésekre vágyok. Átlagos, hétköznapi dolgokra. Mert akkor elhiszem, hogy majd minden a helyére kerül. Ha majd felnőtt-féle életet alakítok ki, ha majd lejárok bevásárolni a sarki boltba, akkor majd talán. Akkor majd nekem is megy, ami szemmel láthatólag mindenkinek egészen egyszerű. Akkor majd szépen eljárok dolgozni, majd biztos gyűjtök is valamit, csak azért, hogy normálisan éljek. Néha tényleg elhiszem ezt, hogy csupán ennyin múlik.

Talán menekülök. Mindentől. Válogatás nélkül. A boldogság maszatos lehetőségétől, a félelem fagyos ölelésétől.

Feszült inak és izmok támasztják egymást. Támasztanak el tőlem. És felbosszant, hogy nem egyesülhet két test úgy igazán. Hiszen ellenáll a csont, a hús.

Szeretni hívtalak. Igen, csak ennyit kértem. Valakire szükségem volt, akit... Hát most megtörtént, és a boldogság meg valahol félúton úgy gondolta, ő ebben nem vesz részt. Még csak meg sem vagyok lepve. Kíváncsi vagyok a boldogság arcára, mikor belép az ajtón, és köszönés helyett ilyet szól, hogy: Bocs, lekéstem a csatlakozást!

Nem tudom, hogy veszíthetünk-e. Vagy, hogy fáj-e a fának, mikor levelet növeszt. Volt-e valami valaha is a birtokunkban? Nem tudom, hogy valóban elrontottam-e most valami fontosat. Vagy csak elkerüljük ezentúl egymást. (...) Nem látlak majd, nem látsz majd. Feledünk. Megérte? Lehetett volna máshogy?

A nagy horderejű változások elsöpörnek minden régit. Talán hálásabbnak illene lennem mindenkiért. Soha nem értett meg senki igazán. Volt, akiknél szándékosan nem akartam, vagy éppen nem érdekelt. (...) Aztán egyszer jött valaki, aki azt érti, aki vagyok. Mintha plazmák lennénk, a testünk kristályos, a hangok pedig patakként nyaldossák a testünket. Azóta tudom, hogy rengeteg felesleges emberrel is találkoztam.

Vándorolunk, évezredeket utazunk, pedig igazából azt keressük, ahonnan elindulunk. Csak abból a pontból soha nem látjuk magunkat. Nem hiszem, hogy sokat változtam, vagy hogy bölcsebb lettem. (...) Nem hiszem, hogy közelebb kerültem magamhoz, hiszen igazán távol sem voltam soha. Nem hiszem, hogy kevésbé merek álmodni. Néha bátortalanul mondom ki, de belül folyton hiszek.

Nem hiszem, hogy valaha értett volna engem ennyire valaki. Vagy téged. Hogy legszívesebben átöleltél volna, minden alkalommal, mikor szándékosan kitaláltam, mire gondolsz. Fél hét óta ismerlek. De már előtte is szerettelek.

Félek a világtól. Attól, hogy valaki megfoszt tőled. Félek magamtól, hogy majd hagyom, hogy az esetleges boldogságodban bízva átnyújtalak másnak, hogy te abban hiszel, hogy nem tehetsz boldoggá, én meg abban, hogy erre éppen én nem leszek képes. Jobban félek tőled, mint hinnéd, hogy majd elrontom, hogy összetöröm, hogy megsértelek és elhagysz. Hogy majd egyetlenegyszer nem értesz meg, én pedig megrémülök.

Valamit őrizni fogok magamban mélyen, amit soha nem veszíthetek el. Ami nem kophat el. (...) Valamit, ami láthatatlan. Valamit, amit minden egyes pillanatban éreztünk, ahogy megláttuk egymást.

Rettenetesen nehéz lesz téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam. Már nem csillogtatod a szemem. Már csak monoton nyelem a kávét, a könnyek helyett. Már csak valami égi hatalom tudná megjósolni, hogy jelenleg merre tartasz. Vagy hogy fájok-e neked.

Aztán már csak a könnyekre emlékszem. Hogy túl erős ez nekem. Hogy túl nagy az intenzitás, hogy huszonnégy órája sem ismerlek, és haldoklom. Tudtam, hogy ez lesz. Nem akartam kimondani, hogy helló idegen. Nem akartam találkozni. Űzött vad lettem, magam által. Ez nem az a szerelem, amit keresni szoktam. Itt nincs se tét, se nyeremény, se semmi. Itt csak te vagy.

A félelemtől már nem félek. Inkább a közöny óráitól riadozom. Attól, hogy egy napon felébredek, és már valóban nem leszel. Elárullak az álmaimból, kikerülsz a világomból, a vízióim szétfoszlanak, a falak porrá hamvadnak. És te? Lenne olyan történet, melyben a nevem szerepelne? Hogy csak mesélj rólam? Nem hiszem, hogy több emléket őrzöl magadban, mint én tettem.

Egy ideje már csak keresem a szavakat, hogy hova is tegyelek. Fiókból fiókba pakollak, polcokra kiteszlek. Nézlek. Eltakarlak. Hogyan lenne könnyebb? Ellenállok, majd azzal a lendülettel át is engedlek. De legtöbbször csak nézlek. Mivé növesztjük egymást? Többek vagyunk-e egymás belélegzésénél, megálmodásánál?

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom