Albius Tibullus

(16 idézet)

ókori római költő

Figyelés

Míg csak a sorsunk engedi, éljünk víg szerelemben:
jön feketén a Halál, jön letakarva fejét,
csúszva jön a tunya kor - s hogyan illik a vágy az öreghez?

Nem vág egybe az ősz haj s a bolond csacsogás.

Minden bűn a kövér aranyé, hisz háboru sem volt,
míg suta bikkfa-kupák álltak az asztalokon.

Hagyjatok el, Múzsák! Nem ad írt dal a bús szeretőnek.

Sárgálló aranyát más gyűjtse-növelje halomba,
s üljön ezer holdján croesusi kincsei közt,
szomszéd ellenség rohamát rettegve szünetlen,
míg szelíd álmait a kürt szava kergeti el:
énnekem egyszerű élet a vágyam, halk, nyugodalmas,
csak kis tűzhelyemen égjen örökre a láng.

Őrültség a halált harcokkal hívni-idézni!
Úgyis jő: a sunyi talp konokul közeleg.

Ó, az a boldog, irigyleni méltó, kit gyerekek közt
ér el a lassú öregkor kicsi háza ölén!
Békén ballag a birka nyomán, fia a barival jár -
fürdőt is melegít este a hű feleség,
Így öregedjem meg, fáradt fejem álljon ezüstben,
szapora ajkaimon sorra peregjen a múlt.

Ünnep lelke a bor: nem szégyen ilyenkor elázni
s tántorgó lábbal csetleni-botlani csak.

Jaj, mért kell éreznem e szörnyű kínt a szívemben?
Bár lennék inkább bérc havasok csucsain,
állnék bár, kőszirt, őrült viharok szele táncán,
tenger üveg-habján törve, akár a hajók!
Hisz keserű a napom, s keserűbbek az éjjeli árnyak,
minden perc itala, mint epe, oly keserű.

Béke porodra!
Alvó csontod a föld terhe ne nyomja nagyon!

Vaskebelű volt az, ki legelsőnek ragadott el
ifjat lányka elől, ifjú elől szeretőt.
Szintúgy kőszivű volt, ki ilyen nagy bánatot eltűrt,
és még élni tudott, kedvese bár odalett.

Már semmit sem írok titkos táblákra ezentúl,
hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret!
Boldogság ez a bűn; a szemérem lenne ma vétek,
egymáshoz méltó két szerető szeret itt!

Ne szeress, ne legyen rám gondja szívednek,
mely még pár nap előtt híven epedt szívemért,
hogyha egész fiatalságom ezer ostobasága
jobban bánt valaha, mint az a tegnapi egy
bánt: hogy csóktalan elmentem tőled haragomban,
és letagadta magát ajkamon a szerelem.

Boldogan elfutnék veled én egy sűrü vadonba,
hol soha ember még nem taposott utakat.
Mert te a búban öröm s ragyogás vagy az éji sötétben,
társ a magányban, csönd, s gondok után pihenés.

Az életet a hiszékeny remény táplálja, és azt hajtogatja, hogy holnap jobb lesz.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom