Arany János

Megverem: kevés lesz; megölöm: sok volna,
Ő pokolba menne, én pedig bitóra.

Jaj, ki parancsom, élve, szegi!

Művész hazája széles e világ;
A hírnév országutját lakja ő,
S ez út hosszába` minden olajág,
Minden babér az ő számára nő.

Ha per, úgymond, hadd legyen per!

Engem sem a gólya költött!
Nagy dolgokra születtem:
Jártam egykor, mint akárki,
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem
Ép-kézláb.

Mindenki gyanús nekem, aki él!

"Költő hazudj, de rajt` ne fogjanak";
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.

Szívemet társi szomja,
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.

Meghalt a vén Test; - kiterítve
Fekszik az első éjjelen:
S éjfélkor, ím, mert zárva idve,
Fölötte egy árny megjelen:
A Lélek, meztelen.

Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Életem hatvanhatodik évébe`
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.