Babits Mihály

Semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót.

Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Sötét az élet
és nincsen benne semmi jó,
s majd eljövend a nagy itélet,
hol törve lészen a dió.

Tudod hogy érted történnek mindenek (...)
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog.

Aki földiekbe veti horgonyát, szelek játéka lesz...

A szellem kiválósága előtt meg kell hajolni.

A szeretet jogot ad a szeretőnek afölött, akit szeret.

A cellák boldogsága a magány.

Egy szellemes paradoxon többet ér egy lapos bölcsességnél.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete, fekete, fekete.

Mily öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked.

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?