Babits Mihály

Szép hercegnőket ismeretlen
hagyott Leonardo sokat,
titkos mosolyban arcokat,
tájakat titkos fényü ködben;
és bársonyok és bársonyég,
ember és tenger van elég
Carpaccio sok dús színü vásznán;
sok ifjú barna angyalok
lázlángu szeme andalog
Botticellinél vágyparáznán;
de nálad mindnél végtelen
mélyebbet sejt a méla szem,
Pictor Ignotus!

Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?
Sok büszke régi álmodók
Mózesről Michel-Agnolók
és Sybillákról álmodoztak;
Pinturicchióé dús világ
mesemadár és mesefák;
Mantegna Rómát visszahozta;
Crivelli elmerengni hív
s arannyal hímez primitív;
izgat a régi Cimabue
mint egy bizanti ős talány:
de izgatóbb vagy te talán,
Pictor Ignotus!

Piros kis fellegek fedték imént a fél eget
mint egy eltépett mennyei nagy rózsa hulló szirmai.
De jött a hamvas szürkület, s mindegyik bús lett, szürke lett,
mint óriási lőtt madár tolla, ha hullva szerte száll.
És most lejött a csendes éj, s fehér lett újra mind, fehér.
Szerettem rajtuk ezt a színt.
De jött egy szél s elvitte mind.

Szférák zenéje ez! Világzene,
mely szép testedben hangszerre talált
vagy e természet minden kelleme,
mely ezelőtt az űrben szerteszállt,
csillagok közt e drága testre várt,
hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse
magába gyüjti mind a napsugárt
s a bámuló világ elébe öntse:
tevéled élni és csak látni is szerencse.

Semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót.

Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Sötét az élet
és nincsen benne semmi jó,
s majd eljövend a nagy itélet,
hol törve lészen a dió.

Tudod hogy érted történnek mindenek (...)
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog.

Aki földiekbe veti horgonyát, szelek játéka lesz...

A szellem kiválósága előtt meg kell hajolni.

A szeretet jogot ad a szeretőnek afölött, akit szeret.

A cellák boldogsága a magány.

Egy szellemes paradoxon többet ér egy lapos bölcsességnél.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.