D. Tóth Kriszta

D. Tóth Kriszta

(43 idézet)

1975. február 1. —
magyar író, újságíró és médiaszemélyiség

Figyelés

Könyvek

Amikor gyerek vagy, akkor neked az a világod, az a bel- és külpolitikád, ami a szüleiden keresztül megérkezik hozzád. Van egy világod, egy buborékod, egy eszmerendszered, egy keretrendszered, és ahogy leválsz a szüleidről, ez összetörik, és ezt nem lehet megúszni.

Nem hiszek a mindenáron elengedésben. Nem hiszek abban, hogy mindent le lehet, vagy le kell zárni. Hiszek a gyászmunkában, a fertőtlenítésben, az összevarrásban. De léteznek olyan hiányok, amelyek sosem múlnak el, és amelyeket nem lehet semmiféle munkával elmulasztani. Nem is kell. Ezek a hiányok tesznek azzá, aki vagy.

Nagylánnyá válni kemény munka. (...) Azzal jár, hogy az ember hoz egy nagy csokor, sokszor kellemetlen döntést. Elkövet jó néhány hibát, amelyekből megpróbál tanulni. Tisztába kerül saját korlátaival, miközben rájön az erősségeire. Mer büszke lenni rájuk. És mindeközben kezeli azt a folyamatos változást, amely végbemegy benne és a környezete hozzá fűződő viszonyában.

Az óvoda, a hároméves kor egy igazi vízválasztó. És nem csak azért, mert a gyerek fejlődésében fontos dolgok történnek, mire betölti a hármat, hanem azért is, mert addig tart a gyes Magyarországon. (...) Ezt a három évet ugyanis olyannyira belemasszírozták a magyar emberekbe, hogy menthetetlenül ott maradt a bőrünk alatt. Aki otthon marad három évig, az hajlamos azt gondolni, papírja van arról, hogy "jó anya", aki meg nem, az örök életre szóló lelkiismeret-furdalássál küszködik.

Az ember teljesen megbolondul, ha szülővé válik. Alternatív valóságban éli az életét, ahol a veszélyek sokkal nagyobbak (igaz, az örömök is hisztérikusak), ahol az idő relativizálódik, ahol minden köhögés halálos kór jele, ahol egy-egy frissen tanult mondóka azt bizonyítja, hogy a gyerek, mondjuk ki, egy igazi zseni. Szülőként minden olyan "nagyon-nagyon". Nem ismerünk mértékletességet. Minden exkluzívnak tűnik, pedig a valóságban a gyereknevelés a világ leginkább egyetemes élménye.

Anyának lenni, noha kívülről ez nagyon másként látszik, a világ egyik legmagányosabb feladata. Telis-tele van az ember kérdésekkel és kételyekkel, amelyeket vagy megfogalmaz a környezetének, vagy nem. Ha úgy dönt, hogy utánanéz, akkor leöntik mindenféle információval, mint valami nyúlós masszával, hogy alig győz levegőt kapni alatta. A túlélés a tét, kinek van itt ideje mindig, minden egyes problémát átgondoltan és megfontoltan megoldani. Ráadásul, ha egy kész, rögtön ott van helyette három másik. És senkire, ismétlem, senkire nem számíthat úgy, ahogy saját magára.

Ez a kemény, stabil anyag az, ami az első pillanattól kezdve, hogy megláttuk egymást, ott volt közöttünk. Erre építettük először kilátástalannak tűnő, de később mégiscsak beteljesülő kapcsolatunkat, aztán meg a korán érkezett, de hamar csodává váló családunkat. A titokzatos kemény, stabil anyag az utolsó mentsvárunk, ha vitatkozunk, és már egyikünknek sincs kedve szólni a másikhoz. Ha végül beleütközik a körmünk, tapintása emlékeztet arra, hogy van egy igen nyomós és megkérdőjelezhetetlen ok, amiért mi ketten összekötöttük az életünket. Ezt az anyagot akár úgy is hívhatjuk, hogy szerelem.

A gyerek egy patak, később folyó, aztán folyam. Mi, a szülei legfeljebb a medret biztosíthatjuk neki, de az utat ő töri magának. Réges-rég, mondom, megboldogult hajadonkoromban elhatároztam, hogy ha egyszer gyerekem lesz, minél többet megmutatok majd neki a világból. Nem feltétlenül földrajzilag (...), hanem a maga egyszerű szépségében. A mindennapi élet feladatait és gyönyörűségeit. Történeteket, könyveket, zenét, képzőművészetet, a természetet, mindenféle tudást, ami a birtokunkban van, és azt, hogy hol talál választ a kérdéseire. Valahogy úgy éreztem, hogy a legnagyobb ajándék, amit adhatok neki, a választás lehetősége, és a bizalom, hogy jól választ - vagy legalábbis képes tanulni a rossz választásaiból.

Erős nőnek lenni nem azt jelenti: mindig, mindenáron mindenkit le kell nyomnod. (...) Lehetsz amazon, sőt, legyél az, ha érzed magadban az elhivatottságot. Ölts páncélt, eredj a harcmezőre, győzd le Árészt, a háború istenét, mentsd meg a világot a gonosztól, állj ki az igazadért! Fantasztikus, ha meg tudod tenni, vagy legalább megpróbálni. De, az isten szerelmére, nem kell, hogy mindig, minden helyzetben a tiéd legyen az utolsó szó, a leghangosabban csattanó poén, a legokosabb érv. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy játszd el a gyámolításra szoruló, klasszikus "gyenge nőt", csak azért, hogy a férfiak férfiasabbnak érezhessék magukat melletted. Egyszerűen csak merj veszíteni néha, aztán hagyd, hogy bekötözzék a sebeidet.

A gyereket nem kell folyamatosan oktatni. Nem kell táncot ráerőltetni, ha ő éppen gyurmázna, és gyerekdalokat sem kell lenyomni a torkán, ha inkább megnézne egy Kisvakond-epizódot a tévében. A gyerekkel egyszerűen együtt kell élni. Tenni a dolgunkat, közben beszélni hozzá, és hagyni, hogy kérdezzen és bekapcsolódjon. Ha a kádat sikálom, és ő körülöttem téblábol, a kezébe adok egy szivacsot. Ha sminkelem magam, kap egy ecsetet, hogy kifesthesse a babáját. Segít kipakolni a mosogatógépet, elrakni a vasalt ruhát, szortírozni a névjegykártyákat. Miközben szöget verek be a falba, a szerszámos dobozt rámolja, és mindennek tudni akarja a nevét. A világ, a maga egyszerűségében, nagyon izgalmas hely. És ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy ezt nagyon jól tudja.

Az emberi elme és psziché nem szereti a kihívásokat, nem szereti megkérdőjelezni a saját dogmáit, hiszen azok szabják a kereteket az emberi élethez. A dogmáink biztonságot adnak. Megerősítésre vágyunk, nem önvizsgálatra. Mert az önreflexió, pláne annak az esetleges következménye (úgymint: belátom, hogy talán nem nekem van igazam, vagy nem CSAK nekem, újragondolom a dolgot, változtatok a hozzáállásomon és kommunikációmon) kemény meló. Szóval, ha olyan igazság jön szembe, ami alátámasztja, amiben hiszel, akkor megveregetheted a vállad, hátradőlhetsz elégedetten, megy a lájk. Ha viszont a te igazságoddal szemben álló igazság kerül eléd, viszketni kezdesz belül, kényelmetlenül érzed magad, meginog a belső biztonságérzeted... és - mondjuk - megy a passzív-agresszív, de annál hangosabb komment.

Az internet az elmúlt évtizedek legnagyobb találmánya, a valódi sajtószabadság és demokrácia egyetlen garantált helyszíne, a fogyasztó által alakított médiatartalmak fellegvára. Hasznos, jó, izgalmas, mi lenne velünk nélküle. De vajon tényleg annyira természetes dologként kell kezelnünk a durva támadásokat? Egy közszereplőnek valóban mindent el kell viselnie? Azt hiszem, nem. Félreértés ne essék, a kritika, mint olyan, nem zavar. Sőt kifejezetten jól jön akkor, amikor a gyarló ember túlságosan el van foglalva magával. Léleképítő érzés néha szembesülni azzal, hogy az, amit létrehozok, legyen írott vagy beszélt szöveg, hatással van az emberekre. Megmozgatja, válaszra sarkallja őket, reakciót vált ki belőlük. Fontos pillanat ez egy tartalom-előállító iparos életében, mert szembesíti a felelősségével. A nettó gonoszság, az aktív hazudozás, a szándékos mocskolódás viszont nem esik ugyanebbe a kategóriába. Mert attól, hogy az ember nyilvános szakmát választott, még ember marad. Úgy is, mint mindenki mással egyenrangú élőlény.

Sokáig azt hittem, a gyereknevelés arról szól, hogy folyamatosan oktatnom kell a lányomat - az életre, a világra. Tudatosan, felkészülten, könyvek és hanganyagok segítségével. Megvásároltam egy rakat módszertani kötetet, amelyek a hozzám hasonló utánaolvasós, aggódós szülőket voltak hivatottak felkészíteni életük "legszebb, de egyben legnehezebb feladatára". Volt, hogy úgy éreztem: menten összeroppanok a felelősség súlya alatt. (...) Hiába a felkészültség papíron - hol és ki biztosítja, hogy majd jó anyukája is leszek a lányomnak? Tudják, olyan, aki "megfelelően felkészíti gyermekét a nagybetűs Életre", hogy a közhelyeknél maradjunk. Divatos kifejezéssel élve, szétparáztam magam azon, hogy vajon hogyan fogom tudni átadni az élet alapszabályait a gyerekemnek. És amikor a szakirodalomtól sem igazán lettem okosabb, majdnem összeomlottam. (...) Szóval, szép lassan, fokozatosan "lejöttem a szerről", elpakoltam a könyvhalmokat. (...) Nem kell ide szakirodalom, módszertan és oktatócédé. Ide a mama kell, méghozzá sokszor és rendszeresen, ha lehet, nyugodt, kiegyensúlyozott lelkiállapotban. Óriási megkönnyebbülést okozott, amikor láttam, hogy a lányom milyen hálás azért, ha együtt vagyunk. Ennyi, nem több. Együtt. Vagyunk. Csak úgy, tesszük a dolgunkat. Ha nekem van dolgom, akkor az én dolgomat tesszük együtt közösen, ha pedig neki, akkor azt.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom