D. Tóth Kriszta

D. Tóth Kriszta szülőséggel kapcsolatos idézetei

(11 idézet)

1975. február 1. —
magyar író, újságíró és médiaszemélyiség

Figyelés

Könyvek

Az ember teljesen megbolondul, ha szülővé válik. Alternatív valóságban éli az életét, ahol a veszélyek sokkal nagyobbak (igaz, az örömök is hisztérikusak), ahol az idő relativizálódik, ahol minden köhögés halálos kór jele, ahol egy-egy frissen tanult mondóka azt bizonyítja, hogy a gyerek, mondjuk ki, egy igazi zseni. Szülőként minden olyan "nagyon-nagyon". Nem ismerünk mértékletességet. Minden exkluzívnak tűnik, pedig a valóságban a gyereknevelés a világ leginkább egyetemes élménye.

Az ember éldegél a családjával, aztán amikor a mókuskerék lassít egy picit, körülnéz, és nem ismeri föl a világot, meg a benne élőket.

Az óvoda, a hároméves kor egy igazi vízválasztó. És nem csak azért, mert a gyerek fejlődésében fontos dolgok történnek, mire betölti a hármat, hanem azért is, mert addig tart a gyes Magyarországon. (...) Ezt a három évet ugyanis olyannyira belemasszírozták a magyar emberekbe, hogy menthetetlenül ott maradt a bőrünk alatt. Aki otthon marad három évig, az hajlamos azt gondolni, papírja van arról, hogy "jó anya", aki meg nem, az örök életre szóló lelkiismeret-furdalássál küszködik.

Sokáig azt hittem, a gyereknevelés arról szól, hogy folyamatosan oktatnom kell a lányomat - az életre, a világra. Tudatosan, felkészülten, könyvek és hanganyagok segítségével. Megvásároltam egy rakat módszertani kötetet, amelyek a hozzám hasonló utánaolvasós, aggódós szülőket voltak hivatottak felkészíteni életük "legszebb, de egyben legnehezebb feladatára". Volt, hogy úgy éreztem: menten összeroppanok a felelősség súlya alatt. (...) Hiába a felkészültség papíron - hol és ki biztosítja, hogy majd jó anyukája is leszek a lányomnak? Tudják, olyan, aki "megfelelően felkészíti gyermekét a nagybetűs Életre", hogy a közhelyeknél maradjunk. Divatos kifejezéssel élve, szétparáztam magam azon, hogy vajon hogyan fogom tudni átadni az élet alapszabályait a gyerekemnek. És amikor a szakirodalomtól sem igazán lettem okosabb, majdnem összeomlottam. (...) Szóval, szép lassan, fokozatosan "lejöttem a szerről", elpakoltam a könyvhalmokat. (...) Nem kell ide szakirodalom, módszertan és oktatócédé. Ide a mama kell, méghozzá sokszor és rendszeresen, ha lehet, nyugodt, kiegyensúlyozott lelkiállapotban. Óriási megkönnyebbülést okozott, amikor láttam, hogy a lányom milyen hálás azért, ha együtt vagyunk. Ennyi, nem több. Együtt. Vagyunk. Csak úgy, tesszük a dolgunkat. Ha nekem van dolgom, akkor az én dolgomat tesszük együtt közösen, ha pedig neki, akkor azt.

A gyereket nem kell folyamatosan oktatni. Nem kell táncot ráerőltetni, ha ő éppen gyurmázna, és gyerekdalokat sem kell lenyomni a torkán, ha inkább megnézne egy Kisvakond-epizódot a tévében. A gyerekkel egyszerűen együtt kell élni. Tenni a dolgunkat, közben beszélni hozzá, és hagyni, hogy kérdezzen és bekapcsolódjon. Ha a kádat sikálom, és ő körülöttem téblábol, a kezébe adok egy szivacsot. Ha sminkelem magam, kap egy ecsetet, hogy kifesthesse a babáját. Segít kipakolni a mosogatógépet, elrakni a vasalt ruhát, szortírozni a névjegykártyákat. Miközben szöget verek be a falba, a szerszámos dobozt rámolja, és mindennek tudni akarja a nevét. A világ, a maga egyszerűségében, nagyon izgalmas hely. És ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy ezt nagyon jól tudja.

[projectagora]

A gyerek egy patak, később folyó, aztán folyam. Mi, a szülei legfeljebb a medret biztosíthatjuk neki, de az utat ő töri magának. Réges-rég, mondom, megboldogult hajadonkoromban elhatároztam, hogy ha egyszer gyerekem lesz, minél többet megmutatok majd neki a világból. Nem feltétlenül földrajzilag (...), hanem a maga egyszerű szépségében. A mindennapi élet feladatait és gyönyörűségeit. Történeteket, könyveket, zenét, képzőművészetet, a természetet, mindenféle tudást, ami a birtokunkban van, és azt, hogy hol talál választ a kérdéseire. Valahogy úgy éreztem, hogy a legnagyobb ajándék, amit adhatok neki, a választás lehetősége, és a bizalom, hogy jól választ - vagy legalábbis képes tanulni a rossz választásaiból.

Nincs egy szülőnek nagyobb fájdalom annál, mint amikor nem neki, hanem a gyerekének fáj.

Egy beteg gyerek anyukája szerintem közelebb áll az állathoz, mint az emberhez. Az ösztönök szinte semmi mást nem hagynak érvényesülni. A tanult viselkedésformák átadják a helyüket a belső tűznek, amellyel a kicsinyünket akarjuk táplálni, védelmezni, gyógyítani.

[projectagora2]

Szülővé válni, a spontaneitást elveszteni, a kettőről a háromra lépni óriási sokk minden párnak, még azoknak is, akik mérőszalag segítségével tervezik a családot, és percre pontosan akkor születik a gyerekük, amikorra ők kalibrálták.

Anyának lenni, noha kívülről ez nagyon másként látszik, a világ egyik legmagányosabb feladata. Telis-tele van az ember kérdésekkel és kételyekkel, amelyeket vagy megfogalmaz a környezetének, vagy nem. Ha úgy dönt, hogy utánanéz, akkor leöntik mindenféle információval, mint valami nyúlós masszával, hogy alig győz levegőt kapni alatta. A túlélés a tét, kinek van itt ideje mindig, minden egyes problémát átgondoltan és megfontoltan megoldani. Ráadásul, ha egy kész, rögtön ott van helyette három másik. És senkire, ismétlem, senkire nem számíthat úgy, ahogy saját magára.

A testvér a legtöbb, amit a gyerekemnek adhatok? Nem. Hanem a feltétel nélküli szeretet.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom