Elizabeth Barrett Browning

Úgy érzem, új a világ arca. Hogy
Lelked léptét hallottam.

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek, hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak,
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.

A paloták parkettje vár reád,
Magasztos versek édes dalosa!
Megáll a táncos, nem libeg tova,
Csak nézi-nézi terhes, drága szád.

Ha te álmodozva
Vársz vélem itt, amíg a port a szél
Föl nem lobbantja... akkor a babér
Homlokodon, Szerelmem, meg nem óvja
Fürteidet a sistergő parázs
Marásától. Lépj arrább! Menj! Vigyázz!

Nézz ide - lásd, ablakom beszakadt,
Padlásomon denevér s bagoly ül!
Lantodra tücsköm cirpel vissza csak.
Csönd! Más ekhót ne várj: köröskörül
Magány. S egy hang sir benn, ahogy szavad
Dallama száll künn... messze, egyedül.

Hagyj el, ne keresd
E fáradt, kóbor, koldus énekest,
Akit már cipruslombok árnya fed be
S az éj setétjén dúdol csöndesen -
Fölkent homlokod s harmatos fejem
Már csak a halál kapálhatja egybe.

Kezemhez érsz. És ha a földtekén
A vad végzet közénk áll, itt dobol
- Duplán dobogva szivemben - szived -
És álmom-tettem, mint fürtre a bor,
Rád vall. S ha forrón kérem az Eget
Magamért, neved is Fülébe forr,
S könnyemben Szeme látja könnyedet.

A nagyvilágon nem hallotta senki,
Mit mondtál, csak mi hárman: fenn az Úr,
Te, aki mondtad, és én.

Földi szó nem dúlná szét boldogságunk,
A ránkviharzó tenger dühe sem,
Hegyek csúcsába kapaszkodna vágyunk,
S ha közénk dőlne lángolón a menny,
A csillagok közt vetnénk meg a lábunk.

Ha érted mindent elhagyok, leszel
cserébe mindenem?

E vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok rád - itt vagyok veled.

S éreztem, megáll
mögöttem egy misztikus Idegen,
s hajamnál fogva hátra ránt-cibál:

"Szólj, ki vagyok?" - s én halkan felelem
zord zengésű szavára: "A Halál."
S ezüst hang cseng rá: "Nem. A Szerelem."

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...