Ellen De Visser

Egy élet utolsó napjaiban egy apró gesztus is rengeteget jelenthet.

Aki mozog, az szó szerint és átvitt értelemben is hatalmas előnyben van.

Az élet törékeny, annyiféle körülmény vezethet oda, hogy szakadékba zuhanunk!

Rengeteg életmentő dolgozik, és ők gyakran, anélkül, hogy tudnának róla, nagyon kiszolgáltatottak, ha valami nem sikerül vagy végzetes kimenetelű lesz. Ez egyfajta vakfolt a szakterületünkön: sokat tudunk a traumákról, a szorongásról és a depresszióról, de gyakran figyelmen kívül hagyjuk, hogy mindez velünk is megtörténhet.

A humorral csökkenthető a távolság a betegek és az ápolók között, a közös nevetés erősíti a bizalmat, kikapcsol, viszonylagossá teszi a problémákat, és az első lépés lehet ahhoz, hogy nehéz dolgokról is beszélni tudjunk.

Nem kell egy súlyos betegségnek egy vicc útjába állnia. A betegek nem mindig komoly arcokra vágynak az ágyuknál, némi humor könnyíthet a terhükön.

Rá kell érezni, mikor esik jól a betegnek a könnyedség. Mindig akad valami téma, amin lehet a páciensekkel viccelődni, a helyzetek adják magukat, csak fel kell ismerni őket.

Pusztán a véletlenen múlik, hogy megéred-e a következő napot, vagy sem.

Meghal egy ember, de minden megy tovább, még a nap is újra felkel. (...) A halál az élet közepén található, és az élet körbeveszi a halált.

Ha valaki által különlegessé válsz, akkor már érdemes élni.

Valakinek egy kritikus megjegyzése vagy egy csúnya reakciója nem feltétlenül jelenti azt, hogy maga az ember is kellemetlen. Az, hogy valaki hogyan viselkedik, gyakran nem fedi, hogy milyen ember valójában.

Most nagyon elfoglalt vagy, szeretnél mindent elérni, de ne csak előre nézz, vedd észre, hogy az oda vezető út is szép! Ha majd idősebb leszel, és visszatekintesz az életedre, rájössz, hogy többször kellett volna egy kicsit megállni és elgondolkodni ahelyett, hogy rohannál tovább.

A szeretet azt is magában foglalja, hogy másvalaki számára szeretnél jelenteni valamit.

Az egészségügy még mindig nagyon az egyénre összpontosít, valamilyen szinten tehetetlen, és nem tudja bevonni a működésébe a lakó körüli személyeket. A szeretetotthonok sokáig szinte áttörhetetlen erődítmények voltak, rögzített látogatási idővel, így távol tartották a családot. Az ajtók már évtizedek óta nyitva állnak, de nyilvánvalóan sokak számára még mindig túl magas az intézmény küszöbe. Ezen lehet változtatni.

Amikor valaki demenciában szenved, kiszámíthatatlanná válik, és ez gyakran azzal jár, hogy eltávolodik tőle a környezete. A barátok és ismerősök kényelmetlenül érzik magukat. Ezért a demenciában szenvedők egyre inkább egyedül maradnak. És ők ezt érzik, meg vagyok róla győződve, felfogják, hogy a család és a barátok fokozatosan eltávolodnak tőlük.