Francesca Marciano

(9 idézet)

1955. július 10. —
olasz színész, író

Figyelés

Könyvek

Mi lesz a halottak cipőivel, zoknijaival, alsóneműjével, borotvakrémével, noteszével, tollával és zsebkendőivel? Kinek a keze dönti el, hogy kidobják-e őket a szemétbe, vagy belecsúsztatják egy borítékba, és egy fiókban tartják? Milyennek kell lennie a szívnek ahhoz, hogy szánakozás nélkül szabaduljon meg tőlük, mintha üres sörösdobozok volnának?

Egy házba éppen úgy bele lehet szeretni, mint egy nőbe.

A szerelmesek úgy találják meg az utat egymásba, mint a vakok. Mindegy, mennyi időt töltöttek külön, azonnal megismerik a másik testének illatát, formáját, tapintását, és rálelnek az útra. Semmit sem kell újratanulni.

Leélünk két, tíz, húsz évet valaki mellett. Meglepődünk-e, mennyit felejtünk? Életünk óriási darabjai tűnnek el, emlékeink zavarossá válnak. Mit tettünk ennyi idő alatt? Hogy töltöttük párként az időnket? Itt-ott felmerülhetnek elszórt töredékek, de azt az első pillanatot sosem felejtjük el. A kéz, ahogy közelebb von, lecsukja a szemed, mialatt az idegen szájának édességét ízleled. Elmosódott kép a bőrről, a szemről, a szem elé hulló hajról, vállról. A képekből tündöklő láncot fonunk, a láncszemek sosem szakadnak szét, a gyöngyszemek nem gurulnak el. Velünk maradnak örökre. És megütközünk azon, hogy sokszor ez minden, amit a másikról megőrzünk.

Az ember ezer évet vár, képtelen moccanni is. Jégbe temetett test. Tökéletesen konzervált. Haj, bőr, körmök, ruha, ékszerek, minden érintetlen, minden a helyén. Nem halott, csak alszik. Csak néma. Azután megszólal egy hang - vajon ennyi is elég, hogy megolvassza ezt a jéghegyet? Hogy újból lélegezni kezdjünk, ismét kicsorduljon a könny, a nyál, áramlani kezdjen az erekben a vér? Színt varázsoljon az arcra, hajat fényesítsen, felforrósítsa a bőrt? A test felpezsdül, a kéz simogatásra, a száj csókra vágyik. És ehhez a csodához csupán azt az egy hangot kellett hallanunk. Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy az ember mindvégig szerelemes volt. Csak mozdulatlanul várt a jégtömb alatt.

A szerelem néha olyan könyörtelenné teszi az embereket, amilyenné még a gyűlölet sem. Amikor a szerelem a tét, senki sem tartja elfogadhatatlannak, hogy amikor a másik nem figyel, hátba döfje.

A magányos férfiak úgy élnek, akár a farkasok. A házuk éjjeli menedékhely csupán, ahová azért térnek meg éjszakára, hogy lerogyjanak az örökké bevetetlen ágyra és elveszítsék az öntudatukat. Napközben semmi dolguk a szobákban. Sosincs étel a hűtőben, még egy csésze kávéra való friss tej sem, se kényelmes szófa, se lámpaernyőn átszűrődő hangulatvilágítás, se tűzifa. Csak poshadt étel és piszkos zoknik áporodott szaga.

Amikor eljön a halál, mindig bejelentés nélkül érkezik, mindig kegyetlen és vérszomjas. Értelmetlen és abszurd.

Nagyon is valóságos volt ez. Igazán háborúba indultak. Valahányszor elmentek, azt gondoltam, nejlonzsákban fognak visszajönni. Vagy egyáltalán nem jönnek vissza. Éjszaka nem tudtam aludni, annyira nyomasztott. De mindig visszajöttek. Berúgtak, bekábítóztak, befeküdtek az első ágyba, és nem látszott rajtuk semmi változás, de a szemükben megvillant néha valami vad fény.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom