Isaac Marion

(16 idézet)

1981 —
amerikai író

Figyelés

Könyvek

Felgyulladnak a lámpák, villódznak a képernyők, a gépek mozgásba lendülnek. Imádom ezt. Az érzést, hogy életre kelnek a dolgok. Fellépek a mozgólépcsőre, és megyek, megyek felfelé, mint egy lélek a Mennyországba, a gyerekkorunk cukormázas álomvilágába. Mára ez is csak egy ízléstelen tréfává változott.

Ahogy elillan belőle az életerő minden maradványa, először a haszontalan apróságok távoznak az agyból. A filmes idézetek, a rádiós szlogenek, a celebpletykák meg a politikai ígéretek, mind-mind szétolvadnak, és csak a legerősebb, legmegrázóbb emlékek maradnak. Ahogy az agy meghal, letisztul, kikristályosodik benne az élettörténet. Úgy hat rá az idő, mint a jó borra.

Az a sok szarság, amit az emberek magukkal csinálnak... lehet, hogy mind ugyanazért van, tudod? Hogy legalább egy kicsit elnyomják vele a saját hangjukat. Hogy megöljék az emlékeket anélkül, hogy magukat is megölnék.

Erősen magamhoz szorítom. A részévé akarok válni. Nem csak benne lenni, hanem mindenhol, körülötte. Azt akarom, hogy nyíljanak meg a bordáink, találkozzon a szívünk, olvadjon össze. Hogy a sejtjeink élő fonatként tekeredjenek egymás köré.

A világ, amiből ez a történet származik, már rég elpusztult, mindenki halott belőle, de továbbra is megérinti a jelent és jövőt, mert valaki elég fontosnak érezte ahhoz, hogy megőrizze. Hogy szavakba öntse. Hogy emlékezzen rá.

Szavaztunk, vezetőket választottunk - elbűvölő férfiakat és nőket, fehér mosolyú, mézesmázos nyelvű politikusokat, és a kezükbe adtuk összes reményünket és félelmünket abban a hitben, hogy erős kezek az övéik, hiszen olyan erős volt a kézfogásuk. És mindig, mindig csalódtunk bennük. Esélyünk se volt, hogy ne csalódjunk - emberek voltak, és azok voltunk mi is.

A "szívem"! Vajon számít még egyáltalán bármit ez a szánalmas szerv? Mozdulatlanul csüng a bordáim mögött, nem pumpál vért, értelmetlen a léte... mégis olyan, mintha a szívem hideg kamrájából származna minden érzésem. Az a néma bánat, az a homályos vágyakozás, a ritkán felvillanó öröm. Tócsába gyűlik minden a mellkasom közepén, onnan szivárognak ki: hígak és haloványak, de igaziak.

A régi világból csak valami homályos kép maradt az emlékezet peremén. Múltbéli életünk halovány benyomásai úgy élnek bennünk tovább, mint fantomvégtagok. A civilizáció maradványait felismerjük (épületeket, autókat, úgy általában az egészet), de semmi személyes nincs bennük. Nincs történetünk. Csak úgy itt vagyunk.

Akármi is történt a világgal, fokozatosan jött. Már elfelejtettem, pontosan milyen volt, de halvány (...) emlékeim vannak róla. A parázsló rettegés, ami sosem lángolt fel igazán, csak mikor már nem maradt szinte semmi, amit elégethetett volna. Minden újabb lépés meglepett minket. Aztán egy nap arra ébredtünk, hogy eltűnt minden.

Mi értelme azon igyekezni, hogy megjavítsuk a világot, mikor ilyen rövid időt töltünk csak benne? Minek ez a sok munka, ha egyszerűen csak eltűnünk majd? Csak úgy, figyelmeztetés nélkül!

Sírni fogunk, vérezni, vágyni és szeretni, és találunk gyógyírt a halálra. Mi magunk leszünk a gyógymód. Mert azt akarjuk.

A zene az élet! A zene fizikailag megtestesült érzelem, meg lehet érinteni! Egyfajta neonszín jelenés, a szellemből szivattyúzzák ki, aztán hanghullámokká alakul.

Nem tudom, mi van megírva számunkra a következő oldalakon, de akármi is az én sorsom, esküszöm, hogy nem cseszem el. Nem fogok ásítozni a mondat közepén, és nem fogom eldugni az egészet egy fiókba. Ezúttal nem. Lehámozom magamról az apátia, az ellenségesség, a cinikus kimerültség poros pokrócait. Az életet akarom a maga hülye nyers valójában.

25

Madarak hangját hallom a falból. Galambok bőgő jajgatását, a seregélyek dallamos csiripelését. Felnézek és nagy levegőt veszek. Mostanában annyival tisztább a levegő, még itt is. Vajon milyen szaga volt a világnak új korában, évszázadokkal az első gyárkémények feltűnése előtt? Csalódott vagyok, de el is bűvöl, hogy sosem tudjuk meg biztosan; hogy hiába a történészek, a tudósok, a költők minden erőfeszítése, vannak dolgok, amiket egyszerűen sosem tudhatunk meg. Milyen volt a világ legelső dala? Milyen érzés meglátni a legelső fényképet? Ki csókolta az első csókot, és vajon jó volt-e?

Nem létezik ideális világ, amire várni kellene. A világ mindig éppen az, ami, és rajtad múlik, hogyan reagálsz rá.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom