Jókai Mór

Tizennégy éves korától húszig az ember minden asszonyt szépnek talál.

A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt. Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megírva.

A nagy szellem nem azért nagy, hogy jutalmat várjon vagy az életben, vagy a halálban, vagy a túlvilágon, hanem azért nagy, mert nem tud kicsiny lenni.

A férfit férfivá neveli a világ, saját maga, a nőt szülői, nevelői, férje. És ez így van helyesen, lélektanilag. Amely nőt a világ nevel, azt rendesen el is rontja, s amely nő önmagát neveli, az aligha tud boldog lenni; mert a nő boldogsága éppen gyöngeségében áll s azon öntudatban, hogy nálánál erősebb lények őt pártolják, védik, szeretik, mert gyönge.

A gazdag számára sem jön fel kétszer egy nap a hajnal, s a világ minden kincsei birtokosának sem árulnak örömet, megelégedést, szívbeli boldogságot, szerelmet, nyugalmat, édes öntudatot.

Én politikához nem értek, (...) de azt tudom, hogy ha egy népet éppen azok hagynak el, akik leggazdagabbak, legnagyobbak, annak okvetlen szegénnyé és kicsinnyé kell lenni.

Egy férj, aki a feleségén kívül más nőt szeret! A szfinx, a griff, az egyszarvú hamarább képzelhetők eleven alakban.

A püspök, mikor bérmál, nem oszt-e gyönge pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a királyok nem ütéssel avatták-e fel a lovagjaikat?

Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban.

Mikor az ember szerencsétlenségre jut, akkor senki sem akarja megismerni.

A halál is csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimaszaival, pátoszával; de tiszteli a kritikust, és kitér neki!

Balsorsban eltűnnek a jó barátok; a szerencsétlenséget mindenki elítéli, hogy okot találjon távol maradhatni tőle.

Mindaz, amit lélek­ről, túlvilágról, Istenről beszélnek, nem más, mint kegyetlen mese. Kárhozat csak ezen a világon van - s az is csak az igazak számára.

Nem az a vér aggódtat, ami kihull, hanem az a gyűlölet, ami kikel belőle.

A gazdag ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé.