Kőrösi Zoltán

A hűséges ember olyan, mint azok a tengeri állatok, csigák, melyeknek a saját testükön kívül van a súlypontjuk. Rá vannak bízva a körülöttük hullámzó vízre, és a testük már úgy épült fel, hogy ez a súlypont odakint van. Csakhogy ettől nem kevesebbek, csupán bonyolultabb a szerkezetük.

Csak az tudja megragadni a pillanatot, aki képes érezni az időbe vetettséget.

Bátorság nélkül kizárólag méltatlan élet juthat, ebben biztos vagyok. Merészkedni kell kívül állni, mást akarni, merészkedni kell érezni és éreztetni, bőgni vagy nevetni, merészkedni kell kilépni a hétköznapokból.

A fenébe a romantikával, a nagy, sorsfordító mondatokkal, nemzetmentő gesztusokkal. A hétköznapokat kellene kimenteni.

Nem a haláltól kell félni, hanem attól, hogy még nem is éltél igazán.

Ha nincsen időd megszeretni, akkor nem fájhat majd a hiánya sem. Hogyan hiányozhat az, ami soha nem is volt a miénk? Hogyan hiányozhat az, amit nem is ismerhetünk?

Nem arra van kitalálva az ember, hogy folyton elviselje a hétköznapokat.

Miért van az, hogy mindig csak várni kényszerül az ember, miért van az, hogy az idő egyetlen értelme a múlása legyen?

Mire való a szerelem? Arra, hogy megsokszorozza a jót, és távol tartsa a gonoszt.

Élni akkor is kell és lehet, ha nem akar az ember, az élet, ami benne van, úgyis erősebb nála.

A legjobb dolgok mindig így érkeznek, máshonnan és máskor, mint ahogy az ember remélné.

Kár, hogy bármerre megy az ember, mindig viszi magát.

Úgy van összerakva az ember, hogy jobban meglátja mások nyomorúságát és elesettségét, s könnyebben is nyújtja ki a kezét feléjük, amikor neki magának is nagy baja van.

Az emlékek sokkal erősebbek az akaratnál, tartósabbak a vágynál és a reménynél, az emlékek igazi hatalma rajtunk az, hogy nincs előlük menekvés, magunkkal visszük őket, ha eltagadjuk is.

Csak annak van igazán élete, aki el is tudja mesélni.