![]() | Mezey Katalin(9 idézet) 1943. május 30. — |
Mindenkire hat az a közeg, amelyben megszólal. Az az irodalmi jelenidő, azok a költői szerepek, amelyek egy költészet "mai napját" uralják. Meghatározzák a versolvasók ízlését és kész öltözékeket kínálnak az indulónak. S ki ne öltözne be szívesen tizenhat-húsz éves fejjel Ady, József Attila, vagy Kassák Lajos - és sorolhatnám az élő nagyokat is - ruhájába?
Akkor is "létrehozok", amikor hallott, "talált" szövegeket írok le. Mert ha mások, vagy én nem jegyeznénk föl őket, elvesznének, szétoldódnának ismét.
Ha valaki (...) ismeretlen környezetbe kerül, s kényszerítve van, hogy bármiből - a legcsekélyebb jelekből, a fal meszeléséből, az ablak nagyságából, egy elheverő késből, kalapácsból - olvassa ki ne csak jelenlegi helyzetét, de esetleg a vele történteket is, vagy azt ami várható: megteszi. Bizonyos jeleket baljósnak, másokat reménykeltőnek tart majd, egyes tárgyak, színek, mozgások hiányának is jelentőséget tulajdonít - tehát a kapott minimális információt szorult helyzetében maximálisan hasznosítja. De ha egy versben "csak" ennyit talál az olvasó, hajlamos érthetetlenségről, értelmetlenségről beszélni.
A szó erőtlen. Ha szép, hímzés csupán
a lélek szőtte erős szöveten.
De ha a szövet szétfoszlott, molyette,
nincs mit csodálni a hímzéseken.
Emlékek ingei, ruhái,
még meddig látlak titeket,
meddig fáj - ha moslak, vasallak -
a nem múló emlékezet?
Az emlékezet borostyánkövében
nekem ma is az vagy, aki voltál.
Noha tudom - tudnom kellene -
hogy más lettél, változtál, alakultál.
Ahogy változtam én is. Jóllehet,
mint szakadt filmen az utolsó kocka,
hogy kényszerűen megállt a kép veled
rávésődtél belső homlokomra.
A sivár kezdet
és a sivár vég között
tarkán megrakja asztalunk a Sors,
hogy legyen mitől a szívnek fájnia,
s legyen mitől
fájdalmas a búcsú.
Ki attól féltem, elveszítlek,
megtartani már nem akarlak.
Fellázadó ön-védelemmel
visszakérem magam magamnak.
Olyan közel engedtelek magamhoz,
hogy már végképp
sosem fogom megtudni:
ki vagy.